Szeretett videojátékainkban mindig nagyon fontos szerepet kap a főszereplő és annak társai, ezért nagyon lényeges, hogy megfelelően kidolgozott karaktert kapjunk a fejlesztőktől. Ezt mindenki tudja. Na de ki elengedhetetlen fontosságú még egy jó sztorihoz? Természetesen egy remek ellenfél, egy gonosz, egy antihős, aki ellen lehet harcolni, aki motiválja hűsünket. Videojátékos gonoszokból legalább annyi ikonikus van, mint hősből. Néhányukat egyenesen rühelljük, néhányuktól rettegünk, vannak akiket imádunk, de van kivételes kevés, akikkel még szimpatizálni is tudunk és egyet tudunk érteni céljaikkal.
Az alábbi írásban öt olyan figuráról olvashattok, akik ebbe a kategóriába tartoznak. Nézzük hát, kik voltak azok az ellenlábasok, akikkel szívünk szerint inkább nem is harcoltunk volna. Csak saját felelősségre olvassatok tovább, mert az indoklásokhoz kénytelen-kelletlen le kell lőni néhány poént.
Dr. Wallace Breen (Half-Life 2)
A 2004-es Half-Life 2 főgenyójának a kissé modoros és hűvös Dr. Breen van kikiáltva, aki a játékban úgy jelenik meg, mint a Földet megszállás alatt tartó Combine véres kezű bábja. Egy aljas embernek, aki semmilyen eszköztől nem riad vissza csupán annak érdekében, hogy eltapossa a megszálló lények ellen harcoló Ellenállást. Egy diktatórikus, megalomán őrült, ki elárulta az emberiséget és átadta a bolygót az idegen betolakodóknak. De valóban? Ha egy kicsit odafigyelünk az öreg játékban hallható beszédeire, ha egy kicsit is jobban belegondolunk a Half-Life játékok eseményeibe, akkor rájöhetünk, hogy Wallace valójában nem elkárhoztatja, hanem sokkal inkább megmenti az emberiséget.
Igen, a Combine elnyomása és Breen rendőrállama alatt nehéz az egyszeri polgárok élete. Kijárási tilalom, folyamatos ellenőrzések, gondolatrendőrség, az ellenszegülők kemény kézzel történő eltaposása. Viszont ez még mindig jobb mint az alternatíva, a teljes megsemmisülés, amit a Combine-nal szemben harcolva az emberi faj borítékolhatna is magának. Breen az idegen hatalom elsöprő első csapása után valahogy kieszközölt egy békét velük, aminek következtében az emberiség megmenekült és folytathatja tovább életét...még ha egy kicsit zordabb körülmények és óriási háromlábú lépegetők és „kukachelikopterek” árnyékéban is.
Pagan Min (Far Cry 4)
Pagan Min karakterét (ha nevét nem is) mindenki ismeri. A 2014-es Far Cry 4-ben szerepet kapó, kissé furcsa stílusú Mint először a játék egy előzetesében láthattuk és a gamervilág azonnal rákattant az új gonoszra. Pagan Min nem más, mint Kyrat „kókemeny” uralkodója, aki vasmarokkal tart rendet az országban, eszközei a rend fenntartásához pedig az erőszak és a félelem. A Golden Path mozgalom azonban mindent megtesz annak érdekében, hogy elragadja tőle a hatalmat, így véres polgárháború dúl a játék eseményeinek jelenében, melynek közepébe az általunk alakított karakter, Ajay Ghale is belecsöppen. Mindezt természetesen a csúnya-gonosz Pagan ellen harcolva. Csakhogy ahogy haladunk a játék vége felé, egyre inkább rájöhetünk, hogy Pagan nem is olyan suttyó, mint amilyennek a lázadók beállítják. Min egy excentrikus, agresszív szociopata, valóban, de meglepő módon valahogy mindig megérti Ajayt és még igyekszik is megegyezni vele, elmagyarázni neki miért teszi, amit tesz.
Ebből pedig megtudhatjuk, hogy tetteinek igenis emberi okai vannak. Min mindig is szeretett volna egységet az országban, de felesége korábbi ura, Ajay apja soha nem volt hajlandó egyezkedni vele. A pusztító harc során pedig Min kislánya is áldozattá válik, melynek következtében az asszony életben maradt fiával elmenekül az országból, hogy legalább őt megmenthesse az ottani élettől. A gyásztól és a magánytól megtörve válik Min szíve rideggé és határozza el, hogy végleg megsemmisíti a Golden Path mozgalmát. Ki ne tudná ezen motivációkat átérezni? Ahogy haladunk a történetben pedig megtapasztalatlanjuk, hogy az ellenállók ráadásul egy sokkal rosszabb alternatívát kínálnak az országnak és rájövünk, hogy stabilitás terén Pagan Min talán a legjobb dolog ami történhetett Kyrattal. Egészen addig, míg uralmát át nem adja Ajay-nek...már ha úgy döntünk az utolsó küldetés során.
Haytham Kenway (Assassin's Creed 3)
2012-ben az Assassin's Creed harmadik része nagyot újított minden téren. A technikai és játékmenetbeli frissítés mellett pedig a legnagyobb poén az volt, hogy ezúttal egy templomost is irányíthattunk Ez volt Haytham Kenway, akiről sokáig azt sem tudtuk kicsoda valójában. Mindezt úgy, hogy a játék első felvonását vele játszottuk végig. Később aztán megtudjuk, hogy ő a valódi főszereplő Ratonhnhaké:ton (a továbbiakban Connor) édesapja, a brit kolóniák templomosainak nagymestere, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy a gyarmatok jövőjét a templomosok kezében tartsa. Parancsára emberei beépülnek mind a brit hadsereg emberei, mind a felkelő gyarmatok vezérei közé. Ilyen minőségükben pedig egyezségeket kötnek, üzletelnek, őslakos földeket vásárolnak fel és mindent megtesznek annak érdekében, hogy a függetlenségi háború elbukjon.
Legalábbis mi, mint a játékos, természetesen Connor szemén keresztül, így látjuk ezt. Egészen addig, amíg többet meg nem tudunk a Haytham valódi céljairól (amiben sokat segít az Árulás/Forsaken című könyv is). A történet előrehaladtával ugyanis kiderül, hogy Haytham nem akart semmi mást, mint stabilitást az újvilág gyarmatainak. Azért igyekezett a korona alatt tartani őket, mert ott van a templomosaknak kellő befolyása, azért törtek gazdasági monopóliumra, mert biztosítani akarták az emberek ellátást, azért vásároltak indiánföldeket, hogy a területeket eredeti tulajdonosai biztonságban tudhassák otthonukat a gyarmatok lakosainak terjeszkedésétől. Sőt, még azt is megtudhatjuk, hogy Haytham végső célja az volt, – kiváltképp miután időt töltött elveszettnek hitt fiával – hogy kiegyezzen az orgyilkosokkal és békében, együtt dolgozva éljenek tovább, az emberek érdekeit szolgálva. Túl szép idea...
Marlene (Last of Us)
A 2013-as Last of Us több szempontból is kitörölhetetlenül beírta magát a videojátékok történelmébe. Lehetne hosszú sorokon keresztül méltatni ezen jellemzőit, de jelen cikk szempontjából egyet érdemes kiemelni: a játék történetének morális szürkeségét. Nincs rikító fényű jó, és abszolút sötétséget szimbolizáló gonosz. Csak emberek, akik megpróbálnak túlélni miután elszabadult a pokol a bolygón. Az egyik ilyen ember pedig Marlene, a szentjánosbogarak nevű mozgalom vezetője, aki az elmúlt éveket a mutáns gomba által átváltoztatott fertőzött emberekkel, illetve a karanténzónák túlkapó hadseregével harcolva töltötte. A Last of Us eseményei során Marlene azzal bízza meg a játék főszereplőjét, Joelt, hogy juttassa ki a fiatal Ellie-t az egyik ilyen elzárt zónából.
Ellie különleges módon nem változik agyatlan szörnyeteggé miután a gombafertőzés bekerül a szervezetébe, ezzel pedig reménysugarat ad az emberiség számára. Különösebb poénok lelövése nélkül elég annyit írni, hogy Ellie és Joel végül a „hosszabb úton” kerül a mozgalom Salt Lake City-ben található központjába. Itt derül ki, hogy Ellie egyedi kondíciójának köszönhetően az orvosok képesek lennének kidolgozni egy vakcinát ami megmentheti az emberiséget a gomba hatásaitól. Ám a beavatkozásba a lány biztosan belehalna. Ezt pedig Joel nem halandó elfogadni és lemészárolja a szentjánosbogarakat, köztük Marlene-t is. Habár a játék történetvezetése azt sugallja, hogy a szentjánosbogarak kegyetlenül meggyilkolnának egy fiatal lányt, valójában ismerjük be, ez az áldozat csekély lett volna az egész emberiség jövőjéért cserébe.
Solas (Dragon Age: Inquisition - Trespasser)
A végére hagytam az igazi meglepetést. Solast eredetileg mint az inkvizítor leghűbb és egyik első segítőjeként, tanácsadójaként ismerhetjük meg a BioWare 2014-es fantasy eposzában. Ám teljes történetét csak sokkal később, a Trespasser DLC során ismerhetjük meg. Solas egy sztoikus elf mágus, aki a Dragon Age árnyékvilágának, a 'fade'-nek szakértőjeként rengeteget tud Thedas múltjáról és az ősi mágiákról. Solas felbecsülhetetlen szövetségesnek bizonyul karakterünk számára, hiszen az ő segítsége nélkül az inkvizítor soha nem tudná meg, hogy a világot elpusztítani vágyó Corypheus pontos célja mi is pontosan. Ám a végső győzelem után az elf mágus eltűnik és csak a már említett DLC során kerül újra elő. A két évvel az alapsztori után játszódó történetben hegyesfülű cimboránk ráadásul rendesen megkeveri a szmötyit. Kiderül róla, hogy nem is az akinek mutatta magát és bizony a játék eseményeinek hátterében mindvégig ő állt.
Ennek megfelelően pedig megtudjuk, hogy neki sincsenek éppen kedvező tervei a világgal. Solas ugyanis nem más, mint egy megtört, ősi elf mágus, akit a legendák Fen'Harelként, a 'Rémületes Farkas' nevű istenként emlegetnek csak. A Trespasser utolsó jelenetében megtudhatjuk tőle, hogy az elf istenek valójában mind hozzá hasonló, nagy hatalmú mágusok, akik önteltségükben zsarnokokként kezdtek uralkodni társaik felett. Solas, legkedvesebb barátja, Mythal istennő szólalt fel kicsapongásaik ellen, akik ezért cserébe elárulták és meggyilkolták őt. Halála felett érzett dühében Fen'Harel bosszúból létrehozta az elfek valódi hatalmát és tudását biztosító árnyékvilágot a láthatótól elválasztó fátylat, örökre elszakítva a kettőt egymástól.
Az elf isteneket pedig örökre ezen világ egy rejtett zugába száműzte. Ám az árnyékvilág elzárásával az elfek elvesztették mindenüket, ami naggyá tette őket és Solas teljes faja hanyatlásnak indult. Miután több ezer évig figyelte fajtársai általa okozott tragédiáját - tömeges halálukat, földjeik elvesztését, rabszolgaságukat az emberek alatt - megbánta tettét és úgy döntött visszaállítja a régi világot az elfek számára. Ám ehhez sajnos a jelenleginek pusztulnia kell. Solas kifejezi efeletti szomorúságát az inkvizítornak, de egyértelművé teszi, hogy képtelen tovább elviselni fajtársai szenvedését, melyet tudatlan dühében ő maga okozott. A történet pedig itt véget ér és azóta is várjuk a következő Dragon Age részt, hogy megtudjuk, Solas sikerrel jár-e.
Íme hát 5 olyan videojátékos ellenfél, akiknek céljaival azonosulni lehetett. Ha esetleg tudnátok még ilyen gazfickókat mondani, akkor kommentben osszátok meg velünk kik lennének azok és ki tudja, talán készítünk egy listát a Ti kedvenceitekkel is.
