Már az első előzetes után hatalmas felbolydulás követte Tom Hooper legújabb filmjét, az Andrew Lloyd Webber musicaléből készült Macskákat. A film „lenyűgözően látványos” és hasonló jelzőkkel megtűzdelt marketingcsinnadrattája után azonban csak látványos bukás következett be. De vajon joggal-e?
Annyira abszurd a felvetés, hogy a Macskák film jó, hogy azonnal le kell lőnöm a poént: teljes joggal. Tom Hooper, akinek többek között a Király beszédét, A dán lányt és A nyomorultakat köszönhetjük, ezúttal nagyon mellényúlt. Mind az összkép, mind az apró részletek készségesen hozzásegítettek ahhoz, hogy a közönség szemében a Macskák egy merő viccnek tűnjön. De mitől is lehet valami ennyire szörnyű?
Kezdjük ott, hogy egy színházi darabnál rendben van, ha a macska szereplő valójában ember méretű, melle van és keze, nem pedig mancsa. De egy mai (ráadásul óriási költségvetésű), CGI-jal agyontúrbozótt filmtől elvárjuk, hogy a szereplők ne úgy nézzenek ki, mint az ovis farsangra készülő gyerekek a leleményes anyukák varrományaiba beöltöztetve. Nos, a Macskák nem tudta ezt megugrani, 21. századi technológia és tehetséges filmrendező ide vagy oda.
A szereplőgárdában felvonultattak egy adag tehetséges színészt, így például Judi Denchet és Ian McKellent, de Idris Elba, Rebel Wilson és James Corden is kecsegtetett némi ígérettel. Mellettük pedig balerinák és híres énekesek özöne is megjelent a parádéban: a főszereplő Francesca Hayward, valamint munkatársa, Steven McRae a londoni Royal Ballet vezető balett-táncosai, az énekes gárdát pedig Taylor Swift, Jennifer Hudson és Jason Derulo erősítette.
Elmondhatjuk tehát, hogy valódi sztárparádéval van dolgunk a művészvilág három területéről is, és talán ez volt az, ami a Macskákat, ha nem is megmentette, de (egy kis jóindulattal) legalább valamelyest nézhetővé tette (persze teljesen jogos az az IMDb-s 2.7 pont, amelyen a film jelenleg áll). Francesca Hayward és Steven McRae táncjelenetei persze lenyűgözőek voltak, még a nevetségesen és egyszerre siralmasan idétlen macskajelmezbe bújtatva is – az csak a gond, hogy a film nagy mennyiségű hibája mellett ez már édesmindegy.
Felmerül a kérdés, hogy vajon a Macskák egy olyan alkotás, amelyet nem érdemes a színházból a moziba vinni. Ugyanakkor érdekesebbnél érdekesebb műfaji áthidalásokat láthatunk napjainkban, amikről elsőre talán azt gondolhatnánk, nem működőképesek. Gondoljunk akár Joe Wright 2012-es Anna Kareninájára, amely Tolsztoj terebélyes irodalmi művének adaptációja, mégis működik színpadon is, mozivásznon is, sőt, táncelőadásként is. A film ügyesen játszik azzal, hogy kiaknázza a 21. század filmes eszközeiben rejlő lehetőségeket, mégis visz bele egy kis műfaji csavart azzal, hogy a színházat idézi, például a színpad módjára elgördülő díszletekkel. De akár maga Tom Hooper is jó példa lehetne ide, aki a Nyomorultakat kiváló érzékkel vitte filmre.
Épp ezért érthetetlen, hogyan nyúlhatott ennyire félre második musical-rendezésével. A Macskák adaptációja ugyanis sem 100%-ban film, sem pedig műfaji kevercs nem lett – legalábbis nem úgy, ahogyan az jól mutathatna filmen. Nem adott át semmiféle különleges érzetet a színházi atmoszférából, miközben pedig átemelte azokat az elemeket, amelyek a színpadon megbocsáthatók (például a nem tökéletes kosztüm vagy látványvilág/díszlet), filmen viszont nem. Az éjszakai London látképe előtt táncoló macskák mintha egy falra ragasztott csicsás tapéta előtt táncolnának, afölött pedig, hogy a filmben is emberi kezük -és mellük van, továbbra sem tudok továbblendülni.
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a hatalmas költségvetés, a stáblistarobbantó szereplőgárda, a remek táncosok és énekesek ellenére a Macskákat sajnos hatalmas kudarcként kell elkönyvelnünk, amelyet jobb lesz a világnak mihamarabb elfelejtenie.
