Ahogy egyre több és több szuperhősös film készül, várható volt, hogy idővel megjelennek az olyan darabok, amik az érettebb, felnőtt közönséget célozzák meg. A Logan és a Deadpool már megtették az első lépéseket a megfelelő irányba. Az új Hellboy képében pedig most született egy elrettentő példa is.
A mi világunknak van egy olyan vetülete, ahová az egyszerű emberek csak ritkán nyerhetnek bepillantást. Itt, az árnyékok között húzódnak meg a vámpírok, szellemek, koboldok és más természetfeletti lények, akik bizony nem mindig viszonyulnak békésen az emberekhez. Az ilyen esetekben lendülnek akcióba a paranormális nyomozóirodák, mint amilyen az amerikai B.P.R.D. Az ő soraikban pedig élen jár a Hellboy nevű, démoni származású ügynök, aki sziklaöklével és méretes pisztolyával vág rendet a szörnyek között. Azonban az új küldetése még őt is próbára teszi: Angliában visszatért a sírból egy vérszomjas boszorkány, Nimue, aki betegségekkel és szörnyek seregével akarja kipusztítani az emberiséget. Közben egyre több jel utal arra, hogy közel a világvége, amihez valamiért Hellboynak is köze van.
Hosszú és rögös út vezetett addig, hogy 11 év után egy új Hellboy-film szülessen. De vajon végül miért nem Guillermo del Toro trilógiájának sokszor lebegtetett lezárását kaptuk meg? A válasz végtelenül egyszerű: a második rész visszafogott sikere után a Lionsgate csak producerként akarta megtartani del Torót a harmadik filmhez, aki erre (érthető módon) azt mondta, hogy kapjátok be, a példáját pedig a főszereplő Ron Perlman is követte. Így a stúdiónak nem maradt más választása, csak a franchise rebootolása, amihez felkérték az eddig leginkább horrorban és Trónok harca-epizódokban utazó Neil Marshallt, Hellboy szerepére pedig a Stranger Things Hopper seriffjeként befutott David Harbourt. Az eredmény pedig egy olyan mozgóképes katasztrófa lett, amiben gyakorlatilag minden félrement.
A problémák már ott elkezdődnek, hogy a Hellboy készítői nem tudták eldönteni, hogy elölről kezdik a történetet, vagy folytatják az előző két filmben felvezetett világvége-történetszálat. Így sikerült kiválasztani a sztori alapjául az eredeti képregény utolsó három részét (Darkness Calls, The Wild Hunt, The Storm and the Fury), miközben úgy kezelik Hellboyt és a többi karaktert, mintha most találkoznánk velük először. Ennek az átgondolatlan döntésnek pedig egy kapkodó, össze-vissza csapongó történet lett a vége, amiből néző legyen a talpán, aki a képregények ismerete nélkül képes bármilyen értelmet kihámozni. Félreértés ne essék, Guillermo del Toro filmjei se voltak tökéletesek ebből a szempontból, de ő legalább tudott egy kis csavart belevinni a koncepcióba, és a saját ötleteivel kiszínezte azt. Neil Marshall filmjéből ez teljesen hiányzik.
Ugyanilyen esetlenül bánik a film a szereplőivel is. A legjobb példa erre maga Hellboy, akihez fogható ambivalens szuperhőst keveset láttunk eddig. A film egyik pontján arról vitázik, hogy talán nem kéne minden szörnyet azonnal megölni, ehhez képest tíz perccel később gondolkodás nélkül trancsírozza föl az említett szörnyeket. Így az erkölcsi dilemmának szánt konfliktus nem lesz több egyszerű picsogásnal (ahogy azt az Ian McShane által alakított Trevor Buttenholm professzor megjegyzi), ami elég szánalmasan hat egy pusztakézzel szörnyeket gyilkoló démon szájából, aki nem mellesleg úgy iszik és káromkodik, mint egy kocsis. És ez még csak valószínűleg nem is David Harbour hibája, sokkal inkább a forgatókönyvet jegyző íróké. A többi karakter még ennyit sem érdemel, unalmas és egysíkú figurák egytől egyig.
Gondolhatnánk, hogy ha már a történet olyan lett, amilyen, akkor legalább a látvánnyal és az akcióval sikerült egy kicsit kiegyenlíteni a mérleg nyelvét. De sajnos itt sem sokkal jobb a helyzet. A CGI színvonala sokszor a 2000-es évek elejét idézi, a harcok többsége fantáziátlan, és már-már nevetségesen erőszakos és öncélú. A különböző szörnyek design-ja javít valamennyit az összképen, de meg sem közelíti del Toro lényeinek eredetiségét és zsenialitását. A soundtrack összeállításakor pedig hallhatóan a Galaxis Őrzőiből merítettek ihletet, de az ad hoc jellege miatt a végeredmény inkább idézi a Suicide Squadot.
Szóval ez lett a 2019-es Hellboyból: egy agyatlan, lelketlen húsdaráló, ami még trashnek sem elfogadható, mert az önirónia szikrája is hiányzik belőle, és végig halálosan komolyan veszi magát. Ezért aztán tényleg kár volt Guillermo del Toro harmadik filmjét elkaszálni.
