Talán nincs még egy olyan szuperhős, akinek annyi mozgóképes inkarnációját láttuk volna, mint Pókember. A Marvel hálószövője szerepelt már több élőszereplős és rajzfilmsorozatban, valamint ezidáig hét egészestés filmben (és akkor még az olyan igazán bizarr darabokról nem is beszéltünk, mint a japán Pókember). Ennek fényében joggal merülhet fel a kérdés: milyen újdonsággal tud szolgálni Phil Lord és Chris Miller, a Lego Movie alkotóinak új animációs filmje? Arra viszont már kevesen számítottak, hogy a Pókember: Irány a Pókverzum nem csak újat tud mutatni, hanem talán a legjobb Pókember-film, ami eddig készült.

Nem könnyű a brooklyni tinédzser, Miles Morales élete. A szülei nyomására egy elit bentlakásos suliba kellett mennie, pedig ő szívesebben maradt volna a barátai és a családja mellett. Nem sokat javít a helyzeten az sem, hogy az egyik graffiti-túrája során megcsípi őt egy radioaktív pók, aminek a hatására változáson megy át a teste. Akárcsak annak idején Miles kedvenc hőse, Pókember. Egy véletlen egybeesésnek köszönhetően össze is fut a hálószövő szuperhőssel, amint épp a gonosz Kingpin egyik kísérletét akarja meghiúsítani. Azonban mielőtt felvilágosíthatná őt az újonnan szerzett képességeiről, Kingpin és a szövetségesei megölik Pókembert. Miles összetör a történtek után, és magát okolja Peter Parker haláláért. Azonban az események váratlan fordulatot vesznek, amikor újra megjelenik előtte Peter Parker. De nem a sírból mászott elő, hanem egy másik dimenzióból. Mint kiderül, a Kingpin által épített gép a bekapcsolásakor megbolygatta a tér-idő kontinuumot, és ennek következtében a párhuzamos univerzumok Pókemberei átkerültek Miles világába. A különböző Pókembereknek össze kell fogniuk, hogy megakadályozzák Kingpin ördögi tervét, és mindenki visszatérhessen a maga univerzumába, eközben Miles-nak pedig arra is rá kell jönnie, hogy a nagy erő valóban nagy felelősséggel jár.

„Már megint ott tartunk, hogy egy szuperhős eredettörténetét kell megnéznünk”, mondhatná az egyszeri mozinéző egy elnyomott ásítás kíséretében. Ami részben igaz is, hiszen a kétórás játékidő alatt nyomon követhetjük, hogyan válik Miles Morales az új Pókemberré. De közben a film sokat merít a korábbi filmekből és képregényekből, így elérve, hogy a laikusok és a keményvonalas rajongók egyaránt tudják élvezni. És erre a vérfrissítésre már nagy szüksége volt a franchisenak: végre bebizonyosodott, hogy nem csak Peter Parkerrel működhet egy Pókember-film. Szerencsére nem ez a Pókverzum egyetlen érdeme: mindaz, amit a korábbi filmekben és sorozatokban szerettünk, az akció, a humor és dráma egyszerre van jelen, és minden téren remekel. Szóval fel van adva a lecke a Disneynek, hogy a jövő nyáron érkező Pókember: Idegenben hasonlóan nagyot tudjon gurítani.

A másik jelentős változás, hogy az élőszereplős adaptációk után ezúttal animációs formában láthatjuk a Marvel hálószövőjének kalandjait. A készítők és a Sony nem vették félvállról a feladatot: egy teljesen új animációs eljárást és stílust fejlesztettek ki csak a film kedvéért, amely során a háromdimenzióban renderelt képekre egy második, kétdimenziós réteget rajzoltak, ezzel is erősítve a képregényes esztétikát. A végeredmény pedig egészen elképesztő lett. Miközben a moziban ültem, sokszor az az érzésem támadt, hogy nem is egy filmet nézek, hanem egy élő és mozgó Pókember-képregényt. A felbukkanó gondolatbuborékok, rajzolt hangeffektek, akcióvonalak, a vibráló színek és árnyalatok együtt olyan vizuális élményt adnak, amihez hasonlót szuperhősös filmben még biztosan nem láttunk. Az egyedi, ugyanakkor nagyszerű soundtrack remekül kiegészíti a látottakat, majdnem olyan, mintha egy animált videoklipet látnánk.

Szerencsére a látvány és az akció mellett a történet, és azon belül a karakterek sem sikkadnak el, mindannyian fejlődő, szerethető figurák. A három főszereplőt, Miles-t, az alternatív dimenzióból érkező Petert és Gwen Stacy-t ugyanaz köti össze: félnek a szerepükkel járó felelősségtől és a tetteik következményeitől. Míg Miles-t a tinédzserkori problémák és a Pókember-szerephez való felnövés mázsás súlya húzza le, addig Gwent a magánélete és a szuperhős alteregója közötti egyensúlyozás határozza meg, a kiégett, cinikus Petert pedig a kapuzárási pánik, a múltbéli kudarcok és az elszalasztott lehetőségek kötik gúzsba. De a többi szereplő is megkapja a maga idejét a rivaldafényben. Noir Pókember, Póksonka, és Peni Parker nem kizárólag a comic relief jellegük miatt szerepelnek a filmben, hanem ők is hasznos tagjai a hősök csapatának. Ugyanez elmondható Miles szüleiről, May néniről és a főgonosz Kingpinről is. Továbbá örvendetes, hogy olyan, kevésbé ismert képregényes gonoszok is bemutatkoznak, mint Tombstone, Skorpió és a Ragadozó.

Egy szó, mint száz, Phil Lord és Chris Miller a Lego Movie után megint belenyúlt a tutiba, és sikerült összehozniuk egy szívvel-lélekkel készült, ötletesen megírt rajzfilmet. A Pókember: Irány a Pókverzum minden egyes képkockáján látszik a Pókember karaktere, valamint a képregény, mint médium iránt érzett tisztelet és rajongás. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez az eddigi legjobb Pókember-film, ami kihagyhatatlan élmény a szuperhősök és az animáció kedvelőinek egyaránt.