A DC saját Netflixe a jól ismert Tini Titánokkal indít. Na jó, nem teljesen azokkal a Cartoon Networkös aranyos kis figurákkal. Mivel a saját streaming szolgáltatásukról van szó, nem vacakolnak a korhatárbesorolásokkal. A Titans (a tini előjelzőt felejtsétek el) véres és brutális. De erre volt szüksége az amúgy is depresszióval küzdő DC adaptációknak?
A válasz koránt sem olyan egyszerű, mint amennyire annak látszik. De kezdjük a sztorinál. Dick Grayson, vagyis Batman jól ismert társa, Robin lelépett Gothamből, mert összeveszett a köpenyes detektívvel. Pár várossal odébb nyomozónak állt, és full depressziós ábrázattal flangál föl-alá, az új társa meg nem érti, miért viselkedik így. Mindeközben egy különleges képességekkel megáldott tinédzser, Raven, amúgy is pocsék élete felborul, mikor megölik az anyját, akiről kiderül, hogy nem is az igazi anyja. Az alapból pocsék tini évek itt egy kicsit felpörögnek. A kiscsaj menekülőre fogja, és véletlenek folytán Grayson detektív irodájában köt ki, akiről mellesleg a rémálmai szólnak. A párhuzamos szálon pedig Kory-t látjuk, egy utcalánynak öltözött csajszit, aki egy autóbaleset után ébred a kocsiban, mellette halott fickó, a kocsin golyó ütötte lyukak, neki pedig fogalma sincs, hogy mi történik, azon kívül, hogy akárcsak Ravenre az előző sztori szálban, rá is rosszfiúk vadásznak.
Ez az alapfelütése a pilotnak, és mondhatni lényegében az egész első rész története. A Titans tipikusan az a fajta alkotás lett, ami elhagyta a tini jelzőt a nevéből, de valahol vissza kellene ragasztani rá. Tipikusan az az érzésem volt, mikor egy tizenéves gyerek hangosan üvöltözi, hogy ő már felnőtt. Ezért is írtam, hogy a válasz a bevezetőben feltett kérdésre koránt sem egyszerű. Igen, üdvözöltem a tizennyolc pluszos besorolást, de nem teljesen így képzeltem el. Robin bever pár arcot, aztán tovább nyüstöli a földön fekvő szerencsétlent. Kory tömegével öli halomra az embereket. Vér fröccsen, vér a falakon, meg vér mindenhol. Mindeközben valahol azt érzem, hogy az egész R besorolás csupán azért van, hogy minden nagyobb, hangosabb és látványosabb legyen. Tudjátok, mint a szuperhős sorozatoknál alapból. Egy Deadpool esetében például tök jogos volt az R besorolás, mert minden vulgáris vicc, minden levágott testrész szolgált valamilyen narratív célt, vagy éppen egy poént. Itt ellenben a véres durvulás semmi másról nem szólt, csak arról, hogy legyen, mert megtehetik. Persze ez lett volna a legkevesebb baj, hogy ha a dolgok alá pakolnak egy megfelelő sztorit. Mármint az első rész csak felvezetés volt, de abból is a „jófiú felel” jellegű. A történet végigment az ismert kliséken, szakszerűen átírták a forgatókönyvet, felvették a jeleneteket és nagyjából ennyi. Nem gondolták túl, nem fokozták az izgalmakat, kissé kiszámítható volt. A dialógusok nem voltak túlírva, és igazából nem is volt sok belőlük.
A legnagyobb hibája a pilotnak, hogy nagyjából nulla karakter építést kapunk. Teagen Croft Ravenja volt az, aki a legtöbb alapot kapta, bár ő is az eléggé klisés misztikus szálat. Hogy Brenton Thwaites jó döntés volt-e Robin szerepére, azt még mindig nem tudom eldönteni. Detektívnek nem vehető komolyan, Robin jelmezben egész hihető volt. Mondjuk tegyük hozzá, hogy a jelmezt eléggé eltalálták, igazán képregényhű lett. Mindenesetre, mikor a fickó totál depressziós tekintettel flangál az őrsön, az nettó hiteltelen. Anna Diop kapta a legmegosztóbb szerepet, lévén az internet már az első kikerült képeknél kiakadt, amiért Starfire karakterét egy fekete karakter alakítja. Ennek ellenére az övé lett az érdekesebb sztori szál, és Anna Diopnak se állt rosszul a szerep. Csak ne olyan öltözete lett volna, mint egy rossz életű örömlánynak, a faluvégi sztiptízbárból. Persze ez még nem a teljes gárda, az első epizód végén felvillantanak egy teljesen összecsapott és béna jelenetet Beast Boy-ról, és még jön Hawk és Dove karaktere is.
A Titans első része nem lett olyan rossz amúgy, mint amennyire most úgy tűnik, hogy lehúztam. De sajnos annyira kiemelkedő sem lett, mint amennyire vártam. Van hová fejlődni az első évad végére, és a legjobb lenne, ha ezt ott kezdenék, hogy nem öncélúan használják az erőszakot, illetve túllépnek azon, hogy a karakterfejlesztés annyi, mint szúrósan nézni a semmibe. Mert egyébként a koncepcióban és a sztoriban lenne potenciál.
