A zeneipar sokkal több, mint aminek látjuk a médiában. Az előadók lényegében megkonstruált karakterek, amiket tehetséges zenészek játszanak el életük jelentős részében; imázsuk és produktumaik lesznek, a személyüket ahhoz alakítják. Ennek ellenére valódi jellemük sem veszik el, ugyanúgy működik a háttérben. Hiába létezett legendaként Nico, ott állt vele párhuzamosan Christa Päffgen – a Nico, 1988 pedig mindkettejük történetét bemutatja.
Christa Päffgen gyermekkorát átitatta a háborús helyzet és nyomor. Karrierje modellként kezdődött, zenei pályára a Velvet Underground tagjaként lépett, de az első, The Velvet Underground & Nico című album után egyéni munkásságba kezdett. A Nico, 1988 féléletrajzi film, azaz valós eseményeken alapul, viszont a drámai hatás érdekében fiktív elemekkel kiegészítve mutatja be az énekesnő utolsó évét. A címszereplőt alakító Trine Dyrholm is ehhez mérten alakít: egy archetipikus Nicot látunk a vásznon, az idiolektus és az akkurátus fizikumimitáció mellőzésével, de meggyőző német akcentussal és az énekesnőre jellemző stílussal. Mivel ez a típusú feldolgozás koncepcionális volt (hasonlóan, mint a Steve Jobs-ban), tökéletesen működik, Dyrholm önazonos a karakterrel – olyannyira, hogy Nico dalait ő énekelte újra (pedánsan), képes volt rekreálni a Päffgen stílusára jellemző különlegességeket. Vizualitás terén is patinás a film, leginkább azokban a jelenetekben, ahol a beállítások a háttérzenével korrelálnak, akár „koncertfelvétel”, akár montázs formájában.
Ahogy említettem már, az alkotás nemcsak a showtime-ról szól, hanem Christa-ról, mint magánemberről is. Ahogy Nico dalszövegei, Susanna Nicchiarelli filmje is át van itatva a hétköznapok és az élet impulzusaival. Érzékeljük a háborús Berlin kihatását a filmbeli jelenre, a Lou Reeddel és Jim Morrisonnal való kapcsolat következményeit, legdominánsabban pedig fiához, Arihoz való kötődését és viszonyát. Nico négy évet töltött gyermekével, mielőtt fia a nagyszüleihez költözött Párizsba. A film szüzséje alatt Ari már felnőtt, fotósként dolgozik és sokadjára van rehabon. Kettejük kapcsolata semmiképp sem negatív, de az egymásra kifejtett hatásuk komoly következményeket szül a történet során.
A Nico, 1988 egyik legfőbb erénye, hogy nem próbálja szimpatikusabbá tenni a címszereplőt, hajlandó bemutatni minden rossz szokását és attitűdjének hátrányait, mégis képes a humanizálással pozitív szereplőként ábrázolnia. Életszerűnek marad végig a film, a fajsúlyos jelenetek sem hatásvadászok, ahol élhetne olcsó klisékkel, nem teszi, feláldozza a mondvacsinált katarzist a valósághűségért; alázattal fordul az énekesnő életéhez és történetéhez.
Nico mostanra kevésbé a köztudat része, mint a nyolcvanas években volt, a legendastátuszának elismertsége redukálódott az undergroundban. Zenéje fura és innovatív, a szcéna pedig megváltozott az elmúlt 30 évben. A Nico, 1988 viszont, alázatával és kimunkáltságával, lehetőséget ad egy meghatározó zenész újra felfedezésére – és nem utolsó sorban egy energetikus és feltöltő filmes élményre.
A filmet a 25. Titanic filmfesztivál során láttam.
