Az idealisztikus elképzelésekben két személy között zajlik a szerelem, külvilág vagy körülmények nélkül. A szerepek minimálisak, egyaránt szeretett és szerető mindkét fél, és ha eléggé erős ez az érzés, akkor végül megvalósul a kapcsolat. Problémák persze mindig lehetnek és vannak is, de ha egy átlagos romcom B-filmet nézünk, a végeredmény az emóciók kiteljesedése, a viszony létrejötte lesz. Ennek viszont semmi életszaga nincs. A szerelem – bár legsematikusabb tekintetben kétoldalú – rettentő meghatározó kontextussal rendelkezik, a két fél családján, identitásán, gondolkodásán, kultúráján, vallásán túl kevésbé monumentális tényezőkig. A Rögtönzött szerelem, avagy a The Big Sick ezeknek a külső elemeknek a története.
Az alkotás magyar címét a továbbiakban nem fogom használni, egy kommersz romantikus komédiára lehet róla inkább asszociálni, semmint egy kulturális konfliktusokat és érzelemfilozófiai kérdéseket felsorakoztató filmre. (Egyébként ezt a címadási malőrt a Begin Again-nél is megejtették anno, a Szerelemre hangszerelve cím sokkal inkább egy folk-pop Tökéletes hangot sugall, mint az alkotás valódi mélységét és tartalmát. Könyvet ne a borítóról, filmet ne a címről.)
A The Big Sick egy nagy részben autobiografikus film, Kumail Nanjiani és Emily Gordon kapcsolata ihlette a forgatókönyvet, amit ők ketten is írtak meg, a főszereplők nevének minimális megváltoztatásával (Gordon – Gardner). A történet szerint Kumail feltörekvő stand-up comedy-előadó Chicagoban, aki amellett, hogy karriert akar építeni, folyamatosan küzdenie kell a szülei és kultúrája elvárásaival. Családja azt még elfogadta, hogy az ügyvédi pálya helyett előadó szeretne lenni, de a szervezett házasság gondolatából nem engednek, meg sem fontolják, hogy szükségük lenne rá. Ez valódi problémát akkor szül, amikor a főszereplő találkozik egy fehér lánnyal, Emilyvel, és – bár önmaguk szabta szabályok mellett – viszonyuk lesz. A szerelem működik egy ideig, de a kultúrák elkerülhetetlenül ütköznek, a szakítást követően rövid idővel pedig Emily kórházba kerül. A történet további kifejtése már élményrontó faktorral rendelkezik (ebből adódóan az előzetest sem ajánlom megtekinteni).
A film gerince a forgatókönyv, nem véletlenül ebben a kategóriában jelölték Oscarra. Érdekes szerelmes történetet még csak-csak lehet írni, sok bravúros példa van rá az évek során, de olyat, ami nem a dramaturgiája, a monológok és a teátrális szentimentalizmus miatt emelkedik ki, kifejezetten nehéz. A két író okosan használta fel az életük adta alapanyagot, a szó legjobb értelmében földhözragadt történetet hoztak létre, ahol a humor nem visítva nevetés, hanem mosoly, a meghatódottság pedig nem zokogás, hanem néhány könnycsepp. Nem monodrámai eszközöket alkalmaztak, nincs esőben I Will Always Love You-ra egymás karjaiba futás, nem látunk a vásznon túlzásokat vagy hiperbolákat, sokkalta finomabb mozdulatokkal érzékeltetik bizonyos történések vagy gesztusok jelentőségét, és ez az életszagúság rántja be a nézőt egészen hamar. Otthon érezzük magunk a karakterek között, hiszen amikor mi szerelmesek vagyunk, sem halljuk a háttérből Whitney Houstont.
A másik fontos tényező, ami hozzásegíti a filmet ahhoz, hogy ilyen mértékben élvezetes és minőségi legyen, az a színészi munka. Evidens, hogy Kumail Nanjiani otthonosan mozog szerepkörében, hisz ő megélte mindezt (persze a fiktív részek – például a szülők reakciója – nélkül), de Zoe Kazan, Holly Hunter és Ray Romano is szuperálnak, autentikusan jelenítik meg a karaktereiket, a viselkedésük hihető, és ami egy alapvetően vígjátékelemeket is tartalmazó filmnél elengedhetetlen, a komikus időzítésük tökéletes. Kiemelten Holly Hunter volt az, aki karaktere jellemfejlődését olyannyira tudta árnyalni, hogy míg a film elején a legmélyebb empátiával is ellenszenvet tudott csak kelteni, folyamatosan mélyítette Beth személyét és mire a stáblistához értem, már az alkotás csúcspontjának találtam.
Azonban – mint sok más film esetében – ami a The Big Sick egyik legmegnyerőbb előnye, bizonyos pontokon ellene fordul. Humor terén hiányzik belőle az intenzitás. Amit említettem, hogy a szolid poénok és lágy nevetés valóban atmoszférateremtő elem, de a helyzetkomikum sokszor mégis túl hétköznapi. Lehetséges, hogy ez „a legrosszabb fajta néző” attitűdnek tűnhet, akinek sem az egyik opció nem megfelelő, sem a másik, de filmes szempontból úgy gondolom, nagyon precíz összhangra van szükség a valóság és a mozi ütköztetéséhez. A tudat, hogy mi egy produktumot fogyasztunk, soha nem fog megszűnni, még ha lágyul is az azonosulási pontokkal – ez viszont azt jelenti, hogy elvárásokat támasztunk az adott alkotással szemben. Ha egy részben vígjátékról van szó, akkor ezek között a nevetés is szerepel. Számomra ez az intenzív nevetésélmény (amit még egyszer hangsúlyoznék, nem egyenlő a jó humorral és annak élményével) majdnem teljesen elmaradt, az viszont tagadhatatlan, hogy a komikum teljesen individuális faktor, emiatt mindenképp a nézőnek magának kell megtapasztalnia.
Kicsit kifejtve a már említett kontextust, ami felülemelkedik a történet szerelmi szálán: leginkább kérdésekben tudom összefoglalni a fő motívumokat, amiket körbejár a film, a válaszokhoz (vagy véleményekhez) látni szükséges. Lehet-e hierarchizálni a szerelmet és a családot? Melyik áll közelebb az individualitáshoz? Egy emigrált család mennyire tudja megtartani a kultúráját az új, teljesen más berendezkedésű közegben? A már ebben a társadalomban akklimatizálódott családtag hogyan fog ehhez viszonyulni? A kultúra és a hagyomány feljebb áll a családi viszonyoknál vagy sem?
Ezektől kicsit elütő érzelemfilozófiai kérdés pedig: ha x személy y illető érdekében cselekszik intenzíven, huzamosabb ideig, de y ezzel nincs tisztában, nem tapasztalja, azok a cselekedetek érvényesek lesznek-e, számítanak-e valamit a kettejük kapcsolatában, lesz-e hatásuk, vagy sem?
Ezek olyan kérdések, amikbe nekem nem volt belelátásom. Abban a kultúrában élek, amibe születtem, amiben nevelkedtem, ráadásul ez nem egy erősen szabályozott közeg, nincs olyan megfelelési index, amit muszáj lenne elérni. Úgy éreztem a film után, hogy bár másodkézből, de sok ember küzdelmével lettem több, hogy konkrét generációk irányába tudok nagyobb megértéssel fordulni, mint eddig. A maga két órájával nem csak minőségi szórakozást és filmélményt tudott nyújtani, hanem kulturális ismereteket is. A 21. század összeolvadó ágazataiban (ahol a társadalom és a popkult összhatása már elkerülhetetlen) ez egy olyan mérce és tendencia egy romantikus komédiától, amit meg tudott ugrani a The Big Sick, és remélhetőleg igénnyé is tette a fenntartását.