Az erőszak körei

Három óriásplakát Ebbing határában kritika - Oscarra várva #10 IV. évad

2018. február 09. - Locker Dávid

Martin McDonagh eddigi legjobb filmjét élvezhetik a szerencsések, akiknek lehetőségük adódik megtekinteni a Három óriásplakát Ebbing határábant. Egy pofonegyszerű, de egyszerűségében is zseniális történetet kapunk, fantasztikusan megírt karakterekkel, érthető, emberi motivációkkal; ráadásul olyan remek alakítások interpretációjában, mint az Oscar-díjas Francis McDormandé és a Zombielandből ismerős Woody Harrelsoné.

A történet szerint az ebbingi Mildred Hayes tinédszer lányát brutális módon megerőszakolták, majd megölték. A rendőrség hónapok óta dolgozik az ügyön - eredmények nélkül. Bizonyítékok, nyomok, szemtanúk hiányában már az ügy lezárása lebeg a szemük előtt, mikor Mildred vakmerő lépésre szánja el magát: kibérli a város melletti bekötőúton használatlanul ácsorgó három óriásplakátot – azon a bekötőúton, amelyen a lányát is elvesztette. A plakátokra olyan üzenetek kerülnek, amelyekkel tudja, hogy provokálhatja a helyi rendőrséget - azon belül is William Willoughby rendőrfőnököt, akit a fő felelősnek tart a nyomozás megakadásáért.

Az akció felkelti a média figyelmét is, azonban Mildred nem arat osztatlan sikert a kisváros lakossága közt. Willoughby ugyanis komoly tekintéllyel rendelkezik a városka közösségében - ráadásul végső stádiumú rákbeteg. Így joggal érzik azt sokan, hogy Haynes meggyalázza egy haldokló ember utolsó napjait. Már itt kirajzolódik a film egyik legfőbb erénye: képtelenek vagyunk egyértelmű morális értékítéletet felállítani a szereplők közt, hisz mindegyikőjük motivációja érthető a maga szempontjából. Haynes alakjában a felháborodott, végsőkig eltökélt anyafarkas archetípusát látjuk, akinek teljes mértékben  legitim  szándéka lánya gyilkosának kézre kerítése; azonban Willoughby perspektívájából szemlélve érthető a rendőrség tehetetlensége (bármiféle nyom vagy szemtanú nélkül valóban nehéz felderíteni bárkit is). És nem beszéltünk még a számtalan mellékszereplőről! Ott van a déli államokban dívó rasszizmust és homofóbiát reprezentáló Dixon, az utóbbit a saját bőrén megtapasztaló Red Welby karaktere vagy a törpesége miatt szexuálisan frusztrált James.

A film legfőbb üzenete - miközben paradox módon folyton a bosszú tárgya és módja körül forog - a megbocsátás fontossága: csak a megbocsátás, a továbblépés képes megszakítani az erőszak körét, ami csak újabb és újabb haragot és szenvedést szül. Az egyik legemberibb jelenet Dixon és Red között játszódik le a film háromnegyedénél, de nem fogom lelőni a poént: mindenkinek ajánlom, hogy nézze meg a filmet ha kíváncsi arra, milyen, mikor a felszíni, kicsinyes ellenségeskedésen és gyűlöleten győzedelmeskedik a humánum. McDonagh a film végét elvarratlanul hagyja: nem tudjuk meg, sikerül-e végre túllépnie bosszúvágyán az anyának és Dixonnak. A rendező csak a lehetőséget nyitja meg szereplőinek, hogy megszakítsák a gyűlöletet és az erőszak köreit. Hogy a megbocsátás elhozza végre a békét.

 A képek forrása: port.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr4013647908

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szabó Zsolt Szilveszter 2018.02.12. 08:20:35

Remek írás, de azért az egy kicsit sértő Woody Harrelsonra nézve, hogy Őt a Zombieland-ből ismerhetjük... ;-o
süti beállítások módosítása