Az alapműveltségünk jó részét sikerül elsajátítanunk legkésőbb az érettségiig. Kiválóan megtanuljuk a kontinens főbb kulturális értékeit, az európai festészet vagy irodalom nagyjait. Ugyanakkor egy majdnem száz éves művészeti ággal még mindig csak a fakultációkon találkozhatunk. Egyes konzervatív elképzelések szerint egy film nem tud felérni egy színdarabhoz, vagy egy csodálatos freskóhoz. Az ehhez hasonló kijelentések megcáfolására is születnek sorra az olyan mozgóképek, melyek adaptációval igyekeznek új megvilágításba helyezni saját közegüket. Erre viszont egyetlen esélyük, hogyha önálló műalkotásként meg tudják haladni az eredetit. Természetesen ezt legegyszerűbb elképzelnünk egy irodalmi szöveggel, de a Loving Vincent a festészetből ihletődve kísérletezik ugyanezzel.
Van Gogh emlékezete több mint 150 éve él velünk. Az egyik legismertebb festőművészről van szó, akinek a képeit több hűtőmágnesre nyomták már rá, mint Jézus haver arcát. Akiről a legtöbb embernek a levágott a füle, a napraforgók, na meg pár szétfolyt tájkép jut eszébe. Legyen akárhogy is, ma az emberek meghatározó része által elismert festőművészről van szó. Sajnos ez életében nem volt így, de talán ennek köszönhető, hogy mindenki egy kicsit hozzá tud szólni a témához.
A Loving Vincentről körülbelül egy éve hallani, hogy nagy projekt, amitől a közönség le lesz nyűgözve. A legtöbb ajánló azonban nem a lebilincselő történetet emlegeti. Sokkal inkább azt a hat éven át húzódó alkotói folyamatot, aminek végeredményét végre a filmvásznon láthatjuk. A bevezetőben arra utaltam, hogy a filmnek meg kell haladnia, tovább kell gondolnia az adaptált művet, és ez nem véletlen, hiszen a Loving Vincent alkotói korábban páratlan módon láttak neki az animációs film elkészítéséhez. A 2011-ben leforgatott eredeti felvételeket egy több mint 100 főből álló művészbrigád képkockáról képkockára másolta át vászonra. Olajjal. Akárcsak a XIX. századi festő. A közel 65.000 festményből végül sikerült létrehozni azt a forradalmi animációs filmet, mely talán az évtized művészeti projektjének is nevezhető, és már csak létezésének tényével is jó eséllyel számíthat az legjobb animációs filmnek járó Oscar díjra. Technikai szempontból talán az A Scanner Darkly (Kamera által homályosan, 2006) c. film juthat eszünkbe, azonban ott a digitális technika segítette az alkotókat.
A Loving Vincentben első pillanattól magával ragadja nézőit ez a világ, amit eddig sosem láthattunk ilyen dinamikusnak és fantáziadúsnak. Van Gogh képei alapvetően is feltételezik egy folyékony világ létezését, melyet ő csupán a vászonra vetett pillanatokban tudott megjeleníteni, azonban ennek a kis csoportnak köszönhetően most az örökség a csúcsára érhetett. A festő által készített képek mindegyikével kapcsolatban az lehetett az érzésünk, hogy mozgásra születtek, csupán beleragadtak megszáradt olajfestékbe. Mintha a posztimpresszionista művész képei arra teremtettek volna, hogy alig 130 évvel később életre kelhessenek.
Valóban találkozhatunk jó néhány ismerős arccal vagy helyszínnel, hiszen az alkotók igyekeztek minél többet felidézni abból, amit Vincent maga mögött hagyott, és arra a vizuális csontvázra felhúzni az életrajzból kiragadott információkkal színesített történetet. Azonban nem csak a történetben, de a látványvilágban is igyekeztek a modernitáshoz kötődni. A forgatókönyv szerint Van Gogh egy kedves barátjának a fia indul útnak, hogy a festő utolsó levelét eljuttassa a címzettjéhez, aki azonban hamarosan ráébred, hogy Vincent halálát több furcsa tisztázatlan körülmény lengi körbe. Armand Roulin szimatolni, nyomozni kezd a francia kisvárosban, ahol gyógykezelését és utolsó napjait töltötte apja barátja. Ezzel kezdetét is veszi egy B kategóriás krimibe illő szál, ami javarészt az egész filmet áthatja. Csepegtetve kapunk csak a művész lelki vívódásából, a magány problematikájából, aztán hamar el is vágja magát a történet valós megoldás nélkül. Margaret Gachet karaktere például lezárásként közli, hogy a főhős minden erőfeszítése jelentéktelen.
A sablonos, már-már unalmas nyomozás és a varázslatos vizuális megoldások összességét számításban véve felmerül a kérdés, hogy mit nézzünk ebben a filmben? A látványt vagy a sztorit? Ha a Loving Vincenttől elvárnánk, hogy egy élvezhető, következetes és lebilincselő történettel kínálja meg a nézőit, akkor szükség lenne egy Van Gogh-hoz hasonlóan zseniális író alkotására, amit adaptálni tudnak. Sajnos be kell vallanunk, hogy a dialógusok, a cselekmény céltalansága mind elvesznek az élményből, de ha ezektől elvonatkoztatunk, még mindig csorgathatjuk a nyálunkat ebben a fura világban, amit Van Gogh álmodott az utókornak.
