Mit jelent egy gyereknek a családja büszkesége? A primer közösségének támogatása? Képes valaki tovább lépni, ha azok az emberek nem támogatják, akiknek elsőszámúan mögötte kellene állniuk, vagy ez stigmatizálni fogja örök életére? A Pixar legújabb filmje, a Coco pontosan a büszkeség, az önállósodás szüksége, a családhoz való viszony kérdésköreit járja körbe.
Miguel, egy 12 éves fiatal fiú egy cipőkészítő család sokadik generációjának tagja, szülei erre a pályára szánják őt is – tekintet nélkül az ő vágyaira. A Rivera család történetét Miguel ükanyjától, Ismelda-tól követhetjük végig. Míg a nő lánya megszületése után meg akart állapodni, törődni a fiatal Coco-val, nevelni, a családjával foglalkozni, addig a kislány apja zenei karriert szeretett volna magának építeni. Követte az álmait, de ennek következménye egy egyedül hagyott család lett. Innentől kezdve a Rivera család megvetette a zenét, semmi muzikális elemet nem engedtek be az életükbe. Megélhetésükké és szórakozásuk a cipőkészítés vált.
A család legfiatalabb tagja viszont más. Ő szereti a zenét, sőt tehetsége is van hozzá. A szenvedély és a család vágyai azonban szembe mennek egymással, emiatt titkolja Miguel passzióját, és amikor rokonai megtudják, emiatt kerül döntéshelyzetbe: az álmok vagy a képviselt elvek? Ha előbbit választja, ükapja útjára lép, elhagyja családját, cserébe élhet a szenvedélyének. Ha utóbbit, elveszti minden álmát, de megtartja a Rivera-famíliát a kreált boldogságban, cipőkészítéssel, zene nélkül.
A Cocoban radikalitásokat látunk mindkét féltől, az álmok végletes megvalósítását, az elvek kivétel nélküli tartását. Amennyire ez a szélsőségesség leírva, elméletben bagatellnek tűnik, annyira valóságos tendencia a gyakorlatban és annyira elhisszük a vásznon a legitimitását. Ez okozza, hogy a filmnek nincs kimondott antagonistája, mindkét fél a másikat tekinti ellenségének. A család a zenét gondolja elvetendőnek és rossznak, a zene iránti vágy a családot, Miguel pedig a kettő közé szorul. Ez azt jelenti, hogy főellenségét váltogatja az alkotás, ciklikusan más válik negatív „karakterré” (hiába nem személyről, hanem ideológiáról van szó). A főgonosz megvalósulását maga a néző is eldöntheti magában: míg számomra Miguel családja kollektíven antipatikus volt a maguk bigott felfogásával a zenélés és az álmok felé, mások számára lehet, hogy pont a rokonság feláldozásának gondolata az álmok elérésének érdekében lesz egy olyan tendencia, ami feldühíti őket, vagy legalábbis intenzív negatív érzelmeket vált ki.
Mindezekhez az erkölcsi és vágybéli döntésekhez egy rendkívül innovatív látványvilág és környezet társul. A történet Mexikóban játszódik, halottak napja alkalmával. A dél-amerikai szubkultúra erőteljes és különleges hangulata áthatja a filmet, nem úgy van ábrázolva a vidék és a társadalom, ahogy az európai ember elképzeli, hanem autentikusan, a valósághűségre törekedve (a műfaj határain belül). A filmkészítők ötször utaztak el Mexikóba, hogy minél inkább megismerjék a kultúrát, az embereket, a hagyományokat, és ezt ültették át mozgóképre. A halottak napja ünnepéről (avagy a Día de Muertos-ról) fontos szólni a mű alapkoncepciójának megértéséhez: lényege, hogy a családtagok fotókat helyeznek ki egy oltárra elhunyt hozzátartozóikról, és virágszirmot hullatnak idáig a temetőből, hogy amikor rokonaik visszatérnek a Holtak Földjéről, hazataláljanak. Ez a mitikus elemek mellett egy tényezőt sugároz erősen: az emlékezetet.
Nem spoiler, ha leírom: Miguel is eljut a Holtak Földjére. Itt nem csak elhunyt családtagjaival találkozik, de a színes látványvilág is erősödik, sokkal több intenzív, élénk tónust látunk a képernyőn, ami olykor átcsaphat a giccsérzésbe, ha nem elég mély a nézőben a kultúra ismerete, elfogadása. A Coco animációja a maga nemében gyönyörű. Szokatlan látványvilágot kell megjelenítenie, és ehhez illően nem kommersz módszereket alkalmaz, hajlandó kockáztatni a nézők tetszését a kultúra hiteles prezentálásának érdekében. Legfőképp Miguel dédmamájának vizuális megvalósítása gyönyörű, gesztusai, artikulációja emberiek, annak ellenére, hogy biológiailag természetesen nem élethű.
A Holtak Földjén elhunyt családtagjaival ismét ütközik Miguel identitása, a zene iránti vágya, főleg, hogy ők megélték azt az eredettörténetet, amit a későbbi generációk csak anekdotákból ismernek. Pont emiatt tud empatikusabban fordulni a nézői Ismelda és családja felé, hiszen hűebben tudják átadni azt a sérülést, amit az apa okozott. Emocionálisan kifejezetten ügyesen hatna a film, de amíg a látványvilágban a giccs ráfogható a kultúrára, a forgatókönyvben és dialógusokban nem. Indokolatlanul sok patetikus párbeszédet hallunk, szentimentalista mondatokat, amik nem hatnak hűen, a rendező könnyeket akart kicsalni, de nem használ hozzá elegáns (és pont emiatt működő) módszereket. Az izgalomhelyzetek nagy része kiszámítható, de a fontos cselekményelemek és csavarok okosan lettek komponálva, intelligensen utal az alkotás a lényeges részletekre, így az elemi szegmensek minősége megmarad, a körítésben levő hibákon pedig túl kell tennünk magunk, ha ezt értékelni szeretnénk.
A Coco – mint ez univerzálisan elmondható a Pixar-filmekről – nem kimondottan gyermekfilm. Természetesen használ olyan elemeket, amik a kicsik számára is élvezhetővé teszik, de nem tudja elkerülni, hogy ezek ne vonjanak le az idősebbek élményéből. Erre tökéletes példa Miguel kutyája, akinek aberrált ábrázolásával (kilógó nyelv, cselekvésképtelenség, idiotisztikus megnyilvánulások) próbálják kiváltani a cukiságfaktort, de számomra sokkal inkább frusztráló volt jelenléte, roncsolta egyes jelenetek hatását. Szintén probléma volt a humor erőltetése, érezhetően oldani próbálta a komoly hangvételt a fiatalok számára, de kizökkentő hatása volt az érzelmekre és a katarzisra.
Hiába minden negatívum, a Coco képes volt intenzív impulzusokat kiváltani belőlem, megjelenítette minden olyan ember személyes fájdalmait, aki valaha úgy érezte, hogy nem büszkék rá, hogy nem támogatják. Bár Disney-től várható happy enddel zárult, lenyomatát meghagyta. A gyermekeket szórakoztatni tudja, a felnőtteket pedig – remélhetőleg – tanítani.
Képek forrása: IMDb
