A férfikor szürkesége

Férfikor - kritika (Locker Dávid cikke)

2017. november 19. - OrbanBence

Mitől lesz férfi a férfi? Egyáltalán mikortól beszélhetünk valakiről férfiként? Az árvaság férfivé tesz-e minket? Érdemes-e az életet választani a halál helyett, ha társ nélkül marad az ember?
Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel foglalkozik Politzer Péter első nagyjátékfilmje, a Varsói Filmfesztiválon debütált Férfikor. 

Az alapkoncepció, bár nem túlzottan eredeti, első látásra érdekesnek és működőképesnek hat: három, jórészt egymástól teljesen független férfi életébe kapunk betekintést a 77 perc során. A kiskamasz Samuéba, a családapa Frankébe, valamint az élete vége felé rohamosan haladó Dezsőébe. A felállás tehát könnyen értelmezhető. Politzer szimultán próbálja felvillantani a férfi, de tulajdonképpen az emberi létezés három legmeghatározóbb korszakát: a gyerek-, a felnőtt- és az öregkort. Könnyen dekódolható, tiszta és releváns témafelvetés. A probléma ott kezdődik, hogy Politzer elköveti szinte az összes hibát, amit egy elsőfilmes rendező elkövethet. Először is az elmesélt történetek mélysége és kibontottsága feltűnően és elkeserítően ingadozó. Tegyük össze, mondjuk, Frank és Dezső életét. Az utóbbi egy évek által elhasznált, morális integritásában megbomlott, magányban fuldokló 91 éves ember sorstragédiája. Akinek már csak az adja az életerőt, mikor zongorista feleségének utolsó felvételeit hallgathatja; ilyenkor érzi csak, hogy van még, mi itt tartsa. Ezzel szemben ott áll Frank, akinek az a legnagyobb problémája, hogy kizárta magát a lakásából. Érezhető kontraszt.

Valahol a két véglet között csapong Samu története. A fiú, anyja autóbalesete következtében, kénytelen egy hétig egyedül boldogulni. Itt is egy erős, potenciállal teli felállást látunk – lehetőségeket, amelyeket ismét csak sikerül szisztematikusan elszalasztani. Merthogy itt jön képbe, amit fentebb említettem: a kibontottság hiánya. A film leírásában azt olvashatjuk „a kamasz Samunak pedig váratlanul egy hétig egyedül kell szembenéznie az iskola, a barátság és szerelem kihívásaival.” A probléma, hogy itt maximum a hirtelen stimmel, ugyanis nem tudok rájönni, mi számít kihívásnak a kis Samu életében. A pad alatt leveleket küldözgetni? Szünetben farkasszemeset játszani a kiscsajokkal? Cukorkát vásárolni a lábadozó anyja zsebéből kilopott pénzzel? Ezek a jelenetek abszolút életszerűek és autentikusak, ahhoz azonban kevesek, hogy magunkénak érezzük Samu történetét. Persze értem, mekkora érzelmi sokk lehet egy tizenkét évesnek teljesen egyedül létezni. De hiába: nem szív magába a film, nem lélegzem együtt Samuval. Ahhoz hiányzik a fent említett kibontottság, érzelmi azonosulás megteremtése. Hogy többet is láthassak ebből az egy hetéből, ne csak fel-felvillanó jeleneteket arról, ahogy épp alszik, vagy a Bayer meccs eredményét csekkolja a telefonján. Ez egész egyszerűen kevés és semmitmondó. Persze megtörténik itt is a tragédia, ami adott esetben megérinthet, de ugyanúgy felsejlik a rosszul időzítettség és a dramaturgiai súlytalanság.

Tényleges filmművészeti erővel egyedül a már korábban is magasztalt Dezső fémjelezte történet rendelkezik. Itt valódi tragédiát kapunk, egy hús-vér ember főszereplésével. Dezső, miközben végigkövetjük egy napját, egészen a megindítóan érzékenyen ábrázolt reggeli ébredésétől kezdve folyamatosan narrálja a néző számára kalandokban gazdag életét. Igazi regényes, '56-os emigráns magyarokra jellemző élettörténet ez, mely nem szűkölködik fájdalmakban, meglepetésekben és nem kevésszer morális döntéshelyzetekben. Szerintem épp ezért szerencsésebb lett volna ezzel a komoly relevanciával és művészi ábrázolásmóddal operáló történetet kibontakoztatni abban a szűkös 77 percben – vagy ha Politzer mindenképp ragaszkodik a másik két szálhoz is, kitolni a játékidőt. Másik tipikus elsőfilmes hiba a görcsös nagyot mondani akarás. A rendező a három párhuzamosan futó élettel valami általánosat akar elmondani a férfivé válás és a férfilét szubsztanciájáról. Azonban ez ismét csak Dezső történetében sikerül: valami érdemit és egyetemest látunk felvillanni egy tradicionális értelemben korántsem „jó” ember életéről, akiben minden hibája és botlása ellenére ott a humánum.

Politzer Pétert eddig vágóként ismerhettük, ennek öröksége pedig észrevehető ebben a munkájában is. A film tűpontos snittekkel játszik, a képek izgalmasak, az operatőri munka hihetetlen dinamikus, szinte sosem kapunk egy elnyújtott állóképet, a kamera folyamatos mozgásban van. Nagy szükség is van erre – fenntartja a látszatot, hogy történik valami izgalmas is a vásznon. Pedig Samut és Franket figyelve nem sugároz ránk semmi más, csak a vászonról pergő fekete-fehér érdektelenség. A férfikor szürkesége.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr6913309803

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása