Tanár úr kérem

Ryan Gosling színészportré #2 – Fél Nelson - kritika

2017. szeptember 16. - OrbanBence

A társadalmi problémákról filmet készíteni egyrészt nagyon hálás feladat, hisz sok oldalról meg lehet ragadni őket úgy, hogy tartalmas legyen az alkotás, emellett viszont rendkívül nehéz is, hiszen ezek nem csupán komplex jelenségek, de érzékenyek is. Ahhoz, hogy jó film készüljön belőlük, nemcsak az alapvető mozis értékeknek kell meglenniük, hanem az ábrázolás hangsúlyát is művészi pontossággal kell belőni. Nem szeretjük a közönyös, felületes alkotásokat, a giccseseket pedig még annyira sem. Ezek alapján belegondolni a Fél Nelson alapkoncepciójába, ami tartalmazza a szegregált feketék helyzetét, a drogproblémát és az oktatás kritikáját is, kifejezetten ijesztően hathat – szerencsére tévesen.

half-nelson-di-01.jpg

A történet szerint Dan Dunne (Ryan Gosling) egy belvárosi, főleg fekete diákokat oktató középiskolában történelem- és testneveléstanár, nem mellesleg érzelmileg sérült és súlyos crack kokain függő. Egy kosárlabdameccs után a lánymosdó egyik fülkéjében drogozik, de rosszul lesz, és az egyik diákja, Drey talál rá. Ettől fogva egy különleges baráti, egymást segítő kapcsolat alakul ki közöttük, természetesen a kiszámítható és kevésbé kiszámítható problémákat is ábrázolva. Ez eddig, bár néhány aspektusból érdekesnek hangozhat, nem tűnik többnél egy péntek esti kereskedelmi tévés coming-of-age filmnél. A kraftot a karakterfelépítés, kimondottan Dan Dunne személyiségének konstrukciója adja.

A mozi kezdetekor nyilvánvalóvá fog válni mindenki számára, hogy fontos motívum lesz az emberjogi harc. Főszereplőnk mellett a diákok is beszélnek róla, 1-1,5 perces jelenetekben fontos eseményeket foglalnak össze, objektíven, kiselőadás-szerűen. Szó van a határozatról, ami alkotmányellenesnek nyilvánította a tanulók faji alapon való elkülönítését; Harvey Milkről és haláláról; az Attica börtönlázadásról, ahol 29 rabot öltek meg a rendőrök. Ezek egyrészt kifejezetten informatívak és érdekesek, másrészt viszont elhanyagolhatók a mű tekintetében, a szegregáció és a változtatási inger ábrázolására egy ötlettelen megoldás. A társadalmi helyzet prezentálására sokkal működőképesebb módszer a filmben szintén jelenlevő, burkolt metódus, mégpedig a gyermekek ábrázolása. Érzékelhetően erőteljes jellemvonásokat adó szubkultúrában nőttek fel, gondolok itt a beszédstílusra, a gesztusokra, viselkedésre és általános felfogásra, mégis gyerekeket látunk csak, akiket nem „gettósítottak” a készítők a kellő hatás eléréséhez. Hordozzák környezetük nyomatait, de nem mint sztereotipikus karakterek, hanem mint ártatlan fiatalok. Gyönyörű megvalósításnak és egy mérhetetlenül okos gesztusnak gondolom ezt a Fél Nelsontól.

half_nelson_mp4_004425995.png

„A történelem a lezajlott változások tanulmánya.”

Az alkotás egyik kezdősora egy tematikai előrejelzés, emellett a film legfontosabb kulcsmondata: a Fél Nelson Dan Dunne változásának tanulmánya bő 1,5 órában. Egy komplett személyiségrajzot kapunk a motivációktól a létező jellem építőelemeiig, és ez a jellem a szemeink előtt is folyamatosan épül és bővül. Többek között ebből adódóan szeretném a további elemzés előtt leszögezni: a filmalanyt főleg karakterdrámának tartom. Ha a tematikáját tekintjük, ez nagy részben biztosítja azt, hogy működik a vásznon, hiszen egy Dan Dunne-centrikus alkotásról van szó, ahol hangsúlyosak a boncolt témák, de nincs meg a teljesség igénye, nem kell részletes képet adni róluk. Azonban ebből adódik az egyik legnagyobb hibája is. Az alkotás dramaturgiája és struktúrája úgy, hogy csupán részben karakterdráma, nem működőképes; túl sok időt tölt a katarzis felépítésével, hamar megismerjük főszereplőnket, így a film közepénél leül a történet (értjük, hogy miért kerül krízisbe Dan, de nem izgulunk miatta, nem lesz érdekfeszítő, hisz számítottunk rá). A katarzist, ezzel együtt a zuhanást több, rövid jelenetben láthatjuk, így elveszti az érzelmi hatás jelentős, a robbanásszerűség és sokk teljes részét. Ezt azzal próbálja kompenzálni a film, hogy két részben történik meg a zuhanás: érzelmileg (1.), majd ennek következményében mindenhogy máshogy (2.). Lényegében úgy kell elképzelni, mintha valaki kiesne egy felhőkarcoló ablakából (1.), és nem akarna élet és halál között szenvedni félúton, szóval felvenné a tökéletes aerodinamikai pózt (2.), hogy minél előbb megsemmisüljön. Dan Dunne is valami hasonlót csinál, csak sokkal inkább spielbergien (enyhén) giccses, de kellemes befejezéssel.

Valami viszont mégis megmenti a művet és nemcsak társadalmilag, de filmművészetileg is értékelhető alkotást teremt belőle – ez pedig a színészi munka. Drey (Shareeka Epps) és Frank (Anthony Mackie) gyönyörű ívvel játsszák el szerepüket, kifogástalanul ábrázolják a kimondatlan célokat és motivációkat, képesek a vásznon kooperálni és hitelessé tenni a közös jeleneteket. Az ő munkájukra pedig Ryan Gosling a csúcsdísz. Alakítása egyrészt rendezői és írói, másrészt színészi szempontból is kiemelkedő (nem véletlenül jelölték érte élete első Oscarjára). Precízen és aprólékosan vannak megkomponálva gesztusai, mozdulatai és beszédstílusa, bizonyos jelenetekben képes Henry Hill-t megidézni a Nagymenőkből a teljes kaotikusságban való érvényesüléssel, néha pedig Philip Seymour Hoffman jutott eszembe a Majdnem híresből az őszinte, szenvedélyes gondolatmenetek kapcsán.

half_nelson_mp4_000908235.png

Olyan apró mozzanatokat alkalmaztak, mint a bizonyos helyzetekben megjelenő, tikkeléshez hasonlítható szájtörlés (nyakkendővel, pólóval, kabáttal, ami épp a legkézenfekvőbb), ami egyfajta szolid jelzése a belső mentális problémáknak – legalábbis szerintem ezeknek a kivetülését láthatjuk ilyenkor. Az is érzékelhető, hogy a gyerekek Dunne-t nem ellenségként kezelik amiatt, mert tanár, hanem egyenlő félként, sőt szimpatizálnak vele. Ezt illusztrálja, hogy miután Dan a háborúk menetét szkanderezéssel mutatja be, amiben egy diák segít neki, nem a megszokott kézfogás következik, hanem a sokkal inkább a fiatalokra és a klikkesedő csoportokra jellemző pacsikombináció. Apró gesztus, de fontos, ahogy az is, hogy nem dohányzik a diákjai előtt, nem akar negatív példát mutatni. Néha azonban túlmennek a logika határokon – például amikor egy iskolai bulin Dan elkezdi táncolni tanítani Drey-t, rendkívül bizarr módon. Ez egy olyan irreális mozzanat, amit Dunne soha nem lépett volna meg, hiszen a történelemmel és a társadalommal foglalkozik napi szinten, elkerülhetetlen, hogy ismerje azokat a cselekedeteket, amik a szociális előítéleteket és félreértéseket szülik. Gosling karakterének hitelességéből sokat lopott ez a jelenet, de szerencsére annyit, hogy még működőképes legyen a vásznon.

Az alkotás folyamatosan építi fel bennünk a képet, hogy Dan miért kezdhetett el ilyen mélyen foglalkozni nemcsak a fekete szubkultúrával, de a polgárjogi harccal. Egyrészt a film vége felé láthatunk egy családi vacsorát, párhuzamosan Drey családi időtöltésével, ami elmélyíti a nézőben, hogy pontosan ugyanannyira káros közegből jöttek mindketten, ez pedig alapot ad a barátságuknak. A Dunne-família összejövetelén viszont megismerhetjük Dan apját is, aki egy olyan rasszista megjegyzést tesz a feketék irányába, ami (a kontextusnak és a színészi játéknak köszönhetően biztosan) túl sokadik lehetett Gosling karakterének életében. Az emberek túlnyomó többsége vagy ragaszkodik a szülei példájához, és saját életében is követi azt, vagy teljesen ellene megy – Dan Dunne utóbbi, és máris értjük a motivációját nemcsak az érdeklődési kör, de a pályaválasztás tekintetében is. A beszűkült tudatú emberek elméjének kibővítését legkiválóbban a jó oktatással lehet megtenni.

Fontos, hogy a mű három fő témája erős párhuzamban áll egymással. A kiszolgáltatottság érzését egyaránt megadja a drogfüggőség, ami miatt Dan nem képes beilleszkedni közegébe, és a szegregált, társadalomból kitaszított feketék helyzete is. Utóbbi azonban – a polgárijogi küzdelmek kapcsán – párhuzamba állítható a karakter történelem iránti érdeklődésévél, ezzel a tanári létformájával. A felhozott példák – Martin Luther King Jr., Harvey Milk, a Brown-ügy, stb. – hatalmas változást hoztak a szociális életbe, és mint mondtam már, Dan Dunne is változni akar. Ez összeköthető ismét a drogokkal, hisz a függőséggel együtt élés küzdelmét belemagyarázás nélkül paralelnek tekinthetjük a mozgalmakkal, amik kivívták maguknak az érvényesülést és a szabadságot. Itt jön be a képbe az oktatás, pontosabban a kormány által felépített oktatási struktúra, ami ellen küzd Dunne.

half_nelson_mp4_001038426.png

Minden probléma addig nehezen emészthető, amíg részekre nem szedjük, egyesével el nem kezdjük őket értelmezni, meg nem találjuk forrásukat, és onnantól kezdve kezelhetővé válnak. Ryan Fleck is ezt tette, felboncolt három társadalmi jelenséget, a Fél Nelsonba illő darabokat kiszedte, formára gyúrta és felhasználta az alkotásában. Nem kollektív képet kapunk a narkotikumok világáról, a faji alapú szegregációról, az oktatás hibáiról, hanem egy kis csoport tagjainak karakterdrámáját. Személyesebbé teszi a történetet, empátiát teremt az érintettek felé, értelmezni tudjuk, miért léteznek ezek a gondok egy kis közegben, ezáltal könnyebben megértjük a globális problémákat. Ez pedig nem csak filmművészetileg értékes mozzanat, hanem emberileg is.

A cikksorozat első részét elolvashatjátok itt.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr3612868726

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása