Tangó: forró, tüzes, feszes és persze szexi, így nemcsak Argentínát, de az egész világot meghódította, beleértve a filmvásznat is. Egyik legjobb példa erre talán Itzak Perlman Tango-ja, mely a Schindler listájában és az Egy asszony illata című filmben is felcsendült. Az utolsó tangónk (mely nem összekeverendő Az utolsó tangó Párizsban című filmmel) direktora, az argentínai születésű német rendező, German Kral, arra vállalkozott, hogy az argentin tangó két legnagyobb ásza előtt tisztelegve készítsen portréfilmet. A Kritizátor képzeletbeli parkettjén, Az utolsó tangónk!

Szélesvásznú táncelőadás
A Torontói Filmfesztiválon debütált dokumentumfilm María Nieves Rego és Juan Carlos Copes viharos kapcsolatának történetét beszéli el, a film és a tánc nyelvén. María és Juan nem csupán a parketten, de az életben is egy párt alkottak, miközben gyakorlatilag forradalmasították a latin-tánc műfaját. Az egész táncos világ csodálta őket, de a közös karriert a magánéletük és a szerelmük szenvedte meg. Az utolsó tangónk elbeszélésmódja azt a különös szenvedélyt igyekszik megjeleníteni, amit ez a két ember a tangón keresztül megélt. A ma már idős egykori táncosok sokszor elég szemérmetlenül nyilatkoznak a kamerának (mindig külön-külön), miközben fiatal tangó-művészek igyekeznek életre kelteni az egykori pillanatokat. A dokumentumfilm eme táncos betétei sokszor szemet gyönyörködtetően látványosak, ez egyébként a film egész fényképezésére is igaz, és látszik, hogy ezt az alkotást kifejezetten nagyvászonra szánták. A bemutatott táncok és képsorok (köztük számos archív felvétel is) szinte mindig tökéletesen illusztrálják María és Juan érzéseit, élményeit (többek közt María szegénységben töltött gyermekkorát vagy az Ének az esőben megtekintését is).

Főleg María őszinteségét érdemes kiemelni. Magával ragadó, ahogy ez a 80 éves, remegő nyakú, de csupa derű hölgy nyilatkozni tud, akár a legnehezebb időszakokról is és talán éppen ez teszi még meghatóbbá azokat a pillanatokat, amikor ő is elérzékenyül. A jeleneteket illusztráló fiatal táncosok, maguk is beszélgetnek és kérdeznek, valamint egymás között is megvitatják azt, amit az egykori tangó-duó érezhetett. Érdekesség, hogy a film producere az a Wim Wenders, aki például a Berlin felett az ég című filmet is jegyzi rendezőként. Wenders előtt nem ismeretlen terep a táncosfilm műfaja, hisz 2011-ben ő rendezte a Pina című filmet, mely a német koreográfus, táncosnő, Pina Bausch előtt tisztelgett (ezen a címen is valószínűleg csak a magyar közönség botránkozik meg vagy derül mosolyra).

Megéri?
Sajnos a filmmel kapcsolatban pár negatívum is elmondható. Lassú, medítatív stílusa és sajátos művészi nyelvezete miatt nem ajánlható a széles közönség számára. Az elbeszélésmód is egy idő után kissé kifárad, és egy óra után talán egysíkúnak hathat az is, ahogy a dokumentumfilmes riportokat a játékfilmes táncjelenetek váltják. Ezek a táncok és archív felvételek is a film végére elveszítik kezdeti varázsukat. Ez talán némileg szándékos, hiszen ez is jelképezheti a páros szerelmének elmúlását. A film ezen kívül mintha egy picit nagyobb teret adna María nyilatkozatainak, mint Juanéinak, de azért igyekszik egyaránt tisztelni mindkét felet (azért néha Juanból is előtör az őszinte férfiú).

Az utolsó tangónk elsősorban a tánc szerelmeseinek ajánlható és persze azoknak, akik képesek ráhangolódni a film atmoszférájára és elmerülni a vizualitásban és a lassabb érzelemközpontú történetmesélésben. A legfőbb kérdés végső soron nem más, mint az, hogy megérte-e... megérte-e az a sok együtt átszenvedett áldozathozatal, amit a tánc és a közös szereplés indokolt. Létezhet-e örök szerelem, mely még a szétválás után is összeköti a feleket. Nem könnyű kérdések ezek, de ha valakit tényleg érdekel a válasz, jobb, ha maga jár utána azzal, hogy megtekinti a bemutatott alkotást. Egy biztos; ahogy Cseh Tamás maga is énekelte egykor: A tangó divat...

Képek forrása:
http://vertigomedia.hu/