Bryan Singer legutóbbi X-men filmjét már nem vetítik a mozik, de aki úgy érzi, hogy kimaradt a különleges képességű gyerekek mókájából, az most bepótolhatja azt Vándorsólyom kisasszony és védencei kalandjával, Tim Burton rendezésében. Félreértés ne essék, aki azt hitte, hogy Burton karrierjének reneszánsza köszönt majd be, az csalódni fog. Nyomokban felfedezhetőek ugyan a rendezőre oly jellemző motívumok, de ez inkább a hozott alapanyagnak köszönhető (legyen az bármennyire sablonos), mégsem éreztem azt a keserédes, néha szívszorító érzést, mint az Ollókezű Edward, A halott menyasszony vagy az Ed Wood esetében.
Ransom Riggs Vándorsólyom-trilógiája a maga nemében nem egyedi, ettől függetlenül jól illeszkedik a különleges képességekkel megáldott és az azokat óvó, csapatba verbuváló valaki témakörébe. Ebben az esetben egy árvaházban lelnek menedékre a gyerekek; akik között megtalálható a légnemű lány, akinek ólomcipő biztosítja, hogy el ne repüljön, mint május 1-jén a héliumos lufi; aztán a másik lány a hatalmas testi erővel; a lány, aki mutáns répákat csalogat elő a földből (nyilván azért, mert képes uralni a földet); a bongyori hajú kislány, akinek a fején nemcsak loknik sorakoznak, hanem egy hatalmas száj éles fogakkal (itt enyhe deja vu-je támad az embernek Tudjukki miatt); végezetül pedig a csaj, aki bármihez hozzáér, az lángra kap (girl on fire). És ezek még csak a lányok voltak! Van egy ,,mozigépész” srác, egy láthatatlan, a bogaras (darazsak élnek a testében), na meg a srác, aki mellesleg a Tudjukkit játszó színész klónja, és képes életre kelteni bármilyen dolgot, aztán azokkal felettébb morbid módon elszórakozni. Leginkább az ő karakterében köszön vissza Burton kifacsart humora és egyedi látásmódja. Na és akkor essen szó a gyerekek gardedámjáról, Vándorsólyom kisasszonyról, aki a nevét adó állattá képes átváltozni. Eva Green látszólag lubickol a szerepében, a sminkje egészen egyedi, mert ha jobban megnézi az ember, a szemkontúr hatására egészen hatalmas, madárszerűvé válik a tekintete.
Egy sor izgalmas karakter között pedig ott van Asa Butterfield által életre keltett Jake. Ő az, aki a nagyapja történetei után kutatva egy időhurkokban találja magát, majd azok keresésével tölti az idejét, közben még rémesen pocsék íjász is, de azért csak sikerül megmentenie a díszes társaságot. Fura mód Butterfield színészi jelenléte nem volt olyan markáns, mint a légkönnyű, ólomcipőjű lányt alakító Ella Purnellé, aki a gagyi paróka ellenére is sokkal vibrálóbb volt a vásznon. Egyébként érdemes rá odafigyelni a későbbiekben, ígéretes tehetségnek tűnik, és mert egész fiatalon, 14 évesen játszotta el a Ne engedj el gyermek Ruthját. Személy szerint a maga nemében sokkal jobb alakítást nyújtott akkor, mint a felnőtt énjét játszó Keira Knightley.
A filmben egyébként az olyan YA-témák, mint a felnőtté válás, a gyász megélése, az első szerelem kibontakozása, a különleges képesség, mint a különcség, a beilleszkedés problémájának metaforája, mind-mind képviselteti magát, de egy YA regényhez képest nem kap akkora hangsúlyt, vagy éppen Burton a saját szájízére formálja. Ez a kettősség végig megfigyelhető és jól érezhető, egyszerűen nincs időnk fellélegezni, megélni a pillanatokat, mert amint egy érzelmesebb rész következne, máris jön egy vicces, groteszk, morbid jelenet, vagy Jake egyik elhibázott kísérlete, hogy leíjazza a főgonosz Samuel L. Jacksont – ez egyébként a film második felének visszatérő poénforrása. Borzongásra egyedül azok a láthatatlan, hatalmas lények ad(hatná)nak okot, amik a különlegeseket vadásszák, de amint eljön a mindent eldöntő csata és ezek a lények az utcára szabadulnak, a „harci jelenet” átcsap egy mókás gyerekcsínybe, színes cukrokkal, lufikkal és életre keltett, halál laza csontvázakkal, na meg egy Tim Burton cameóval. Végül pedig kapunk egy csókjelenetet, amin az amerikai mozikban biztosan elérzékenyülten felsóhajtottak, de egy kis debreceni mozi 7. sora dőlt a röhögéstől a fordításból következő nyelvtani hibától.
