Három spagetti rendel #2 - A desszert

A Jó, a Rossz és a Csúf (1966)

2016. július 26. - Kondi_HUN

Elérkeztünk a harmadik fogáshoz a spagettiwestern filmek terén. Sergio Leone rendező két művét vettük először górcső alá, az Egy maréknyi dollárért és a Pár dollárral többért című alkotásokat. Most pedig megnézzük, hogy mely filmmel lett a mester ikon az amerikai és európai filmkultúra világában. Desszertnek ajánljuk A Jó, a Rossz és a Csúf című filmet (1966).

thegoodthebadandtheugly.jpg

Filmünk az amerikai polgárháború idején játszódik. Három törvényen kívüli ember, a Szöszi (Clint Eastwood), Angyalszem Őrmester (Lee Van Cleef) és Tuco (Eli Wallach) tudomást szerez pár arannyal teli pénzes zsákról, amelyet a konföderáció emberei rejtettek el. Mindhárman más információval tudják kibővíteni egymás tudását a kincsről, így tetszik vagy sem, egymásra vannak utalva. Hogy végződik a hajsza? Kié lesz a vagyon?

thegood.jpg

Bővített változat csaknem 3 óra játékidővel kecsegteti a western szerelmeseit. Hogy soknak tűnhet egyeseknek, azt nem vitatom, de nyugodjunk meg, nagyon is indokolt ez a hosszúság, mert annyi dolog kerül megmagyarázásra, hogy talán még a három óra alatt sem jut idő mindenre. A tempóját tekintve ez az alkotás sem rohan a vég felé. Szépen lassan épít fel mindent maga körül, a főbb szereplőkről minden lényegit megtudunk, érdekes és izgalmas háttértörténetekkel tarkítja a cselekményt, ám természetesen, ahogy az lenni szokott, fiatal szereplőnk kiléte ismét titok marad. Ebben a filmben  a nevét sem tudjuk meg, egyedül Tuco hívja Szöszinek. Nem tudjuk, ki ő, honnan jött, mi történt vele ezelőtt, csak találgatni tudunk, hogyan is kapcsolódik össze karaktere a három film alatt, ám erre konkrét utalás sehol sincs. A kezdő képsorokban megismerhetjük fő karaktereinket. Tuco, a Csúf igazi vérbeli mexikói haramia. Nem állt sajnos kétszer sorba amikor az észt osztották, de kiválóan forgatja a fegyvereket, és ez a tulajdonsága húzza ki mindig a slamasztikából. Angyalszem Őrmester, a Rossz remekül hozza a ráírt személyiséget. Mint már az előző posztban is említettük, Lee Van Cleef oszlopos tagja a spagettiwestern filmeknek. Szerepeiben főleg negatív színben tűnt fel (ez alól természetesen kivétel a Pár dollárral többért, amelyben szintén zseniálisan alakít), amely tulajdonság nagyon jól ráillik. A Jó, a Rossz és a Csúfban ezt a  személyiséget kelti ismét életre, ugyancsak mesteri módon. Valahányszor a vásznon van, feláll a hátunkon a szőr. A megfelelő hatást itt is eléri nézőjében. Főképp neki is köszönhető, hogy az 1966-os olasz bemutatást követően a kritikusok túl erőszakosnak találták az alkotást. Sergio Leone ezt a stílust a vadnyugat szintén erőszakos attitűdjével magyarázta, munkájával Ő maga csak a hangulatot szerette volna átadni. Mondhatjuk, hogy ez sikerült is.

Szöszi, a Jó karaktere a Clint Eastwood által játszott csöndes igazságosztó szerepe. Kilétét ismét homály fedi, de ez Sergio Leone filmjeinek jellemzője. A misztériummal körbevett karakter személyisége még kíváncsivá teszi a nézőt, így képes végignézni akár három órát is mocorgás nélkül. A Szöszi furfangos és okos, jó stratégiai érzékkel rendelkezik. Mindig tudja, ki mellé kell állni és remekül bánik a pisztollyal. Ponchója ikonikussá vált a filmtörténelemben, ugyanis három filmen keresztül ugyanezt a ruhadarabot hordta tisztítás vagy csere nélkül. Ezek a jellemzők teszik a személyiségét egyfajta példaképpé a fiatalság számára.

thegood2.jpg

A film igyekszik bemutatni az amerikai polgárháborút nyomokban egy kis történelmi töltettel. A háborús jelenetekben rengeteg statiszta vett részt, emellett a díszlet és a felszerelés mind eredeti volt. A grandiózus harcjelenetek ára jócskán megdobta a költségvetést, a becsült összeg körülbelül 1 200 000 dollár volt, mindezek után rengeteget kellett utaznia a stábnak, mert egy kockát sem vettek fel Amerikában. A forgatási helyszíneket Olaszország, Nyugat-Németország és Spanyolország biztosította. Érdekesség, hogy ez például abból is látszik, hogy a sivatagi jelenetekben egyáltalán nem látunk kaktuszokat, amelyek csak Amerikában nőnek. Ezeket a jeleneteket Spanyolországban vették fel. Apró információ, hogy a rendező elég keveset beszélt angolul abban az időben, Eli Wallach tanulmányaiból meg pont az olasz maradt ki. A forgatás alatt a két ember franciául kommunikált egymással.

A filmzenét mondanunk sem kell, Ennio Morricone szolgáltatta. A zeneszerző itt is remekül felhasználja a saját stílusjegyeit. A spanyolos hangzású filmzene igazi vadnyugati hangulatot kölcsönöz Sergio Leone filmjeinek. Ezek a dallamok a mai napig felcsendülnek fülünkben, és talán a fiatalabb generációnak is ismerős lehet, hisz ezek a hangzatos zenék örökre beírták magukat a mozi történelembe.

thegood3.jpg

Sergio Leone western alkotásai egy generációt határoztak meg, és nemcsak az európai vadnyugati látásmódot befolyásolták, hanem az amerikai western stílusban is gyökeret vertek, mi több, alapjait adták. Clint Eastwood, Lee Van Cleef, Gian Maria Volonté, Eli Wallach és a többi nagy nevű színész ezekkel az alkotásokkal szereztek maguknak nevet. Ennio Morricone filmzenéi egytől-egyig hangzatosak és fülbemászóak, a műfaj alapjait fektették le a 60-as években. Hiába európai westernekről beszélünk, a legjobban ezek voltak képesek történelmi színvonalon bemutatni az 1800-as évek Amerikáját.

Reméljük ízlett a három fogásból álló lakománk. Legközelebb egy újabb klasszikus kerül az asztalra cikksorozatunk keretein belül. Egészségünkre!

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr978896310

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása