A 27 éves Xavier Dolan Cannes legújabb kedvence, akinek filmjei nélkül el sem kezdődhetne a fesztivál. Olyannyira tehetségesnek tartják az ifjú kanadai rendezőt, hogy megkapta már az elsőfilmeseknek járó elismerést és a zsűri nagydíját is, és alig van olyan kategória, amiben ne jelölték volna. Komoly utánpótlásként tekint rá a szakma, gyakran a legnagyobbak között emlegetik, tegyük hozzá, jogosan. A Mommy c. filmje sorban az ötödik nagyjátékfilmje volt, a cannes-i fesztiválon tarolt, bezsebelte a César-díjat, és még az Arany Pálma jelölésig is eljutott.

A film egy rövid felvezető szöveggel nyit, Kanada egy képzeletbeli univerzumában, ahol új kormány alakul, mely az egészségügyi program kiegészítéseként előterjeszti az S-14 törvénytervezetet, hogy a viselkedészavarokkal küzdő gyermekek szüleinek erkölcsi és jogi lehetőséget biztosítson arra, hogy anyagi gondok, fizikai és/vagy pszichés veszélyek fennállása esetén, gyermeküket külön jogi eljárás nélkül közkórházba utalhassák. A történet Diane ’Die’ Després (Anne Dorval) és fia, Steve (Antoine-Olivier Pilon) történetét meséli el, aki egy ADHD-vel (figyelemhiányos hiperaktivitási zavar) diagnosztizált kamasz. Maga a film érzelmileg igen megterhelő, éppen olyan, mint Steve maga, egy igazi érzelmi hullámvasút. Az egyik percben még velük együtt nevetsz, aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy a képernyő beszűkült, és nyomorultul érzed magad. Die életvitele ellentmond minden családmodellnek, hazugság lenne azt állítani, hogy megvan benne az anyai ösztön, ugyanúgy az is hazugság, hogy Steve valaha is „kigyógyulhat” az ADHD-ból. Mégis kettejük kettőse jól működik, kiegészítik egymást. Senki ne várja, hogy Die majd féltő gondoskodással, a világtól elzárva, védő karjai közt neveli fiát, mert a szó legszorosabb értelmében laza anyuka, de a fia mellett nincs is szüksége szabályokra.

Dolan eddigi filmjei nagyban építenek az anya-gyermek viszonyra, de talán a Mommy a legkiforrottabb alkotása. Fontos megjegyezni, hogy a film javarészt 1:1 képarányban pörög, ami még jobban felerősíti az anya-gyermek kapcsolat bezártságát és egymásrautaltságát, két alkalommal a képernyő mégis teljesen kiszélesedik. A legfelszabadítóbb momentumok közé tartoznak ezek a jelenetek, mindkettő erős érzelmi töltettel bír. Die és Steve hétköznapjait a fiú betegsége nehezíti, nem könnyű vele. Az egyik hatalmas veszekedésük félelmetes, mégsem lehet utálni Steve-et, annak ellenére, hogy válogatott és cifra szitkokat szórt az anyja fejére, mégsem lehet rá haragudni vagy utálni, mert hiába nevelkedett intézetben Steve, rajongásig imádja anyját, szeretete heves, mély és végletekig birtokló. Kettejük kapcsolatában a harmadik fél a szomszéd nő, aki régen tanár volt, ma dadogással küzd. Az ominózus veszekedés után Kyla látja el Steve sebeit, majd szépen lassan kölcsönösen segítenek egymáson. Ő fogja otthon tanítani Steve-et, akinek a hagyományos iskolarendszerben esélye sem lenne, így Die eljárhat dolgozni, és szépen lassan Kyla megnyílik előttük, a dadogása enyhül, szinte felszabadul, és az eddig zárt képernyőt egyszer csak szétfeszíti a boldogság. Felszabadító érzés látni, ahogy Steve kiszélesíti a filmképernyőt.

Azért is különleges ez a film, mert bemutatja, hogy azon túl, milyen egy ADHD-vel küzdő gyermeket (megpróbálni) nevelni, arra is hangsúlyt fektet, hogy megpróbálja a film nyelvén bemutatni, milyen érzések dúlhatnak a gyerekben. Persze észleljük ezt az impulzivitást, rendesen az arcunkba tolja Dolan, de amikor csak Steve-et veszi a kamera, amint önfeledten deszkázik az utcán, zenét hallgatva, vagy ahogy a bevásárlóközpont előtti parkolóban a bevásárlókocsival pörög, egyszerre érzünk végtelen nyugalmat és megmagyarázhatatlan izgalmat. A kameramozgás ekkor sosem egységes, folyamatosan váltogatja a szöget, vagy amíg deszkázik, hiába szól lágy dallam, Steve fejében egy teljesen más ritmusú dal pörög. Ugyanakkor ott van Die és az ő örök küzdelme. Az újfent beszűkült látókor kiszélesedik, és a nő olyan dolgokat lát, amik valószínűleg sosem történhetnének meg. A fia leérettségizik, felvételt nyer az egyetemre, megtalálja a szerelmet és unokával ajándékozza meg édesanyját. Talán lenne erre esély, ha biztosította volna a megfelelő terápiát a számára, vagy ha a végén, megrémülve fia nevelését jelentő tehertől, nem adja intézetbe. Arra a képzeletbeli S-14-es törvényre hivatkozott, ami ezt számára lehetővé tette, eldobni magától a gyerekét. Könnyed kis kirándulásnak álcázta, mégis behajtott az intézet parkolójába, ahonnan erőszakkal vitték el Steve-et. A végén a tér annyi beszűkül, hogy a fiú arcát látjuk már csak, ahogy hazatelefonál az intézetből. A képernyő bezárult, magára maradt, és olyan dolgokért kér bocsánatot, amiről nem tehet, mert így, ezzel a betegséggel született.