Az Akadémia idén úgy gondolta, ha már egy film nem elég jó, hogy bekerüljön a legjobbak közé, vigaszdíjként a színészek kategóriájában való jelöléssel ismerte el a szándékot, ami szinte képmutatással ér fel, tekintve, hogy mint a Dán lány esetében Redmayne alakítása bár jó, de a bemutatni kívánt karakterfejlődés szörnyű, és ugyanez igaz a Carol Blanchettjére, akiből bár mélyen búgó hangjából árad a szexualitás, a karakter súlytalan, egysíkú. Újabb film tehát, ami nagyot akart szólni, a leszbikus téma miatt a neki járó hype-ot is szépen meglovagolta, ám belül üres és semmitmondó maradt.
Todd Haynes mozija ígéretesen indult, az opening alatt felcsendülő zene talán az egyetlen felidézésre méltó momentum. Teljesen bepozícionál az események fókuszába, majd elhalkul a zene, és több mint két órás mélységes unalom veszi kezdetét. Érdekes, hogy hőbörgésre adhatna okot a leszbikus téma, mégsem érezzük kínosnak, sőt, a legelhanyagolhatóbb tény, hogy a szerelem két nő között szövődik. Senki sem kapja fel a fejét, senki sem bámulja meg őket, így a néző sem. Kérdés, hogy ez a rendező érdeme-e vagy az 50-60-as évekbeli Amerika naivitásának, amikor még nem kapott füttykoncertet, hosszú, jelentőségteljes pillantásokat, lesajnáló tekinteteket két sétáló nő kettőse - inkább az utóbbira szavazok.
Szóval ha már a leszbikus téma sem szolgál vezérelvként, nem marad más hátra, mint a színtiszta és igaz szerelem, ami nagyívű és drámai kívánt lenni, de ha jobban megnézzük, semmi ilyesmiről nincs szó. Adott egy válófélben lévő gazdag feleség – MILF (sic!) -, aki unalmában flörtbe bocsátkozik babavásárlás közben a csinos, naiv fiatal lánykával. Cate Blanchett Carol Airdje céltudatos ragadozó, mélyen búgó hangjával és mélyre ható pillantásával seperc alatt zavarba hozza az eladólányt, ha kell, „hálaebédre” invitálja, mert az visszaszolgáltatta a „véletlen” ott felejtett kesztyűjét, és nem rest meginvitálnia a házába, mikor elvileg a kislányával szeretné tölteni az időt, ugyanis az apuka igényt tart rá karácsonykor. Carol önző, ezt kár lenne tagadni, és ezzel semmi baj nem lenne, ha közben eldobná a külvilág felé mutatott álszent, képmutató maszkját. A férje annak ellenére vette el, hogy mindvégig sejtette, neje a saját neméhez vonzódik. Carol tudhatta volna, ha válóperre kerül a sor, férje a gyermekelhelyezési perben felhasználhatja ezt ellene (meg is tette), és ahelyett, hogy harcolt volna a lányáért, utazni indult a beújított szeretőjével. Szerelmük lelki és testi értelemben is beteljesült, kiélvezték egymás társaságát, meghozták a kellő áldozatot a kapcsolatukért. És ennyi…
Elég egydimenziós, papírmasé karakterek, semmi izgalom nincs bennük, és sajnos ez a két színésznő kémiájára is kihatott, ezen rontani már csak a blőd szövegkönyv tudott. Blanchettből árad a szexualitás, Marából meg a naivitás, de egyikük sem tud újat mutatni, elmélyülni a karakterükben. DE legalább nem lett giccses és öncélú...
