Mostanában eléggé le vagyok maradva a képregényekkel, főleg azokkal, amelyek nem a két nagy kiadó csemetéi (Marvel, DC), szóval ideje volt felhoznom magam egy-két címből. Ezek bár futnak egy ideje, a blogon még nem volt szó róluk, és egy újszülöttnek minden vicc új, vagy miként tartja a mondás.

Escape from New York #1-#4

A képregény története közvetlen, a ma már klasszikusnak számító film után veszi fel a fonalat. Plissken menekülni kényszerül a kormány elől és elindul Floridába, ami a hírek szerint függetlenítette magát. Hősünk azt reméli, ott nyugodtan pöfékelhet, de mint tudjuk semmi sem ilyen egyszerű. Nem tudok mit mondani a sorozatról, mert vannak jó és vannak rossz oldalai. A rajzok nekem nagyon idézik azokat a régi képregényeket, amiket az unokatestvérem Kockás füzeteiben olvastam és ez pozitívum. Néhol kicsit megbicsaklanak, egyszerűnek hatnak, de többnyire működnek. A sztori maga alapjaiban jó, de nekem így négy rész után úgy tűnik, mintha egy felskiccelt vázlat lenne egy készülő filmhez. Jó, egy ilyen sztori esetében nem várunk gigantikus csavarokat és rettentő mély karaktereket (itt néhol nagyon sablonosak), és ez miatt egy rettentő könnyű ponyva a füzet, ebből a szemszögből viszont működik. Ami még jó benne, az a hangulat. Amit szerettünk a filmekben, itt visszaköszön kicsit. Az Escape from New York nem váltja meg a világot, de egyelőre ellehet vele ütni az időt, ha éppen nincs jobb.

Star Wars – Lando #1-#5

Mielőtt a Csillagok Háborúja gépezet igazán beindult volna az új filmmel, a Marvel már nagyban nyomta a képregényeket. Az öt részes változat Lando, Han Solo jó barátját állítja a fókuszba. Én személy szerint nem vagyok fanatikus rajongója a Csillagok Háborújának, de szeretem a filmeket, Lando karaktere meg teljesen hidegen hagyott, ezért is volt meglepő, hogy nagyon jól szórakoztam ezen a sztorin, amiben Lando Calrissian megpróbál kimászni a szerencsejáték miatti adósságából, de csak még nagyobb katyvaszba kerül. Persze a sztori nem fog sokat hozzátenni az univerzumhoz, és nem fogunk rágódni a történeten napokig, de egy könnyű kikapcsolódásnak tökéletes.

Airboy #1- #4

Nem is tudom meddig halogattam ezt a képregényt, és mekkora hiba volt! Na, most a cím mellé valami mesés, szuperhősös színes katyvaszt képzelne el az ember, de ez nem is állhatna messzebb a valóságtól. James Robinsont felkérik, hogy írja meg az 1940-es évek klasszikus szuperhős képregényének (Airboy) a rebootját. Robinson eléggé maga alatt van, alkotói és lelki válságban szenved, és amúgy is rühelli a reboot fogalmát úgy mindenestől, de végül is elvállalja a munkát. Mikor rajzolója, Greg Hinkle odarepül hozzá, hogy elkezdjék a projektet, óriási falakba ütköznek és nem tudják egyik végéről sem megfogni a történetet, így egy óriási tivornyázásba kezdenek tetemes adag drog és kellemes mennyiségű szex kíséretében. A mulatság akkor vesz éles fordulatot, mikor megjelenik maga Airboy a képregények lapjairól, és a két szerencsétlen hős kénytelen egy érdekes kalandon túlesni. Az Airboy történetére simán rásüthetjük, hogy meta, elvégre is mind az alkotók, mind az 1940-ben sikeres képregény sorozat létezik, hogy a többiből mi valóságos arra azért kíváncsi lennék. A sztori amúgy nem egy akció-kaland orgia, inkább hívnám amolyan belső utazásnak a „kik vagyunk mi” kérdéskörében, és mindezt teljesen pozitívan mondom. Ez egy letehetetlen, mosolygós, olykor nevetős abszurd történet. Szerintem valahol tíz csillag az ötből.

Cyrus Perkins and the hunted taxi cab #1-#2

Ennek a képregénynek az első oldalain tényleg nem tudhattam, mi vár rám, főleg a rajzstílus alapján, ami eléggé rajzfilmes beütésű (milyen kifejezés ez egy képregény esetében?). Mellőz minden infantilis stílust, amiből egy gyermeteg történetre lehetne asszociálni. A sztori röviden annyi, hogy hősünk Cyrus egy taxisofőr, akihez betoppan egy lőtt sebből erősen vérző utas, és nem is mondok többet a sztori későbbi élvezhetősége miatt, bár könnyen meglehet tippelni a folytatást. A füzet nekem nagyon furcsa volt, már csak a kellemes rajzfilmes beütés miatt is, ugyanis a történet maga amolyan krimi-szerű és drámai elemeket vonultat fel, persze könnyedebb tálalásban. A karakterek teljes mértékben kedvelhetőek és rögtön kapunk jó pár kérdést is, ami pont elég ahhoz, hogy az ember vakarni kezdje a fejét és érdekelje a folytatás. Ki figyeli őket? Ki lőtte meg a srácot? Teljes mértékben kellemes csalódás eddig. Nincs az az isten, hogy ne olvassam tovább.