Sokszor elhangzott már az a mondás, miszerint Magyarországon nem él olyan ember, aki ne értene a focihoz, vagy legalábbis ne lenne valamilyen véleménye a sportágról. Ez napjainkban, mikor a „stadionépítések korát” éljük, még hatványozottabban is igaz. A közös szenvedély című francia filmet az MTVA naponta 25 alkalommal reklámozta (s teszi ezt még most is, hiszen a múlt héten jött ki a film dvd-n), de hallhattuk is a film reklámját, középpontban az általam címként felhasznált kulcsmondattal. Ilyen feltételek mellet akár még sikeres is lehetett volna a film, de nem lett az, nagyon nem!
Történet: Néhány, a labdarúgást szenvedélyesen szerető eltökélt szakember a 20. század elején összefog egy közös cél érdekében: létrehozzák a Nemzetközi Labdarúgó Szövetséget, amely összefogja, képviseli az érdekeit az akkor még formálódó labdarúgó sportágnak. Az ambícióik mellett a kezdeti nehézségek ellenére is kitartva, a legendás Jules Rimet (Gérard Depardieu) vezetésével megalakul a Fédération Internationale de Football Association, ismertebb nevén a FIFA. Hosszú évek kitartó munkája, az alapítók erőfeszítései nyomán 1930-ban megrendezésre kerül az első Labdarúgó Világbajnokság Uruguayban, és útjára indul egy olyan sikertörténet, amely mára a világ legismertebb sportjává tette a labdarúgást, melynek világbajnokságai mára az Olimpiák népszerűségével vetekednek. A film több mint száz évet ölel fel, kiemelve még két FIFA elnök, Joao Havelange (Sam Neill) és Sepp Blatter (Tim Roth) munkásságát.
Alapvetően is lehetetlen küldetésnek éreztem, hogy egy film úgy öleljen fel több mint száz évet, hogy az egyben izgalmas, érdekes és jól követhető legyen. Nem is sikerült ezt megoldani a készítőknek. Három részre osztható az alkotás: az első a futball megszületéséről, kezdeti nehézségeiről, a második a FIFA első vezetőinek munkájáról, a harmadik pedig Havelange és Blatter regnálásáról szól. Ha csak az első két történetet gyúrták volna eggyé, talán még egy érdekes alkotás is születhetett volna, hiszen a világ legnépszerűbb csapatsportja a foci (elnézést minden más sportág szimpatizánsától, de ezt a kijelentésemet aligha lehet megcáfolni), így a labdarúgás történelmének kezdeti szakasza is nagyon sok embert érdekelhet. A harmadik egységen viszont messziről bűzlik a FIFA propaganda, a két elnök, főleg Blatter, sérthetetlen beállítása. Ez nem is csoda, tudva a tényt, hogy a film 30 millió dolláros költségvetésének 80 százalékát a labdarúgó szövetség fizette. Ezek után különösen érthető a rendező, Frédéric Auburtin nyilatkozata, miszerint az első változat szerint még lett volna egy olyan történetszál a filmben, melyben a FIFA korrupt ügyeit kutatja egy nyomozó. Ennek már nyoma sincs a bemutatott mozi változatban, mert a szövetség cenzúrájának köszönhetően A közös szenvedély-ből minden kimaradt, ami rossz fényt vethetett volna rá.
Ha nem is sok, de volt azért pár pozitív elem, három-négy dolgot tudnék kiemelni. A díszletek, amik nagyon jó, korhű légkört teremtettek az 1900-as évek elején játszódó részhez (illetve pár percig az 1890-es évek végén is járunk), szinte én is ott éreztem magam az első angol futball derbik egyikén. Ehhez kapcsolható az is, hogy amíg a film még a történelmi vonalon mozgott, s próbálta a világbajnokságok történetét bemutatni, számomra pozitívan hatott az eredeti felvételek beépítése. (Nyilván olcsóbb is volt, mint mindent újra leforgatni, s a kockázat is kisebb, de talán pont ezért ezt nem sikerült elrontani ellentétben a film jelentős részével.) Külön virtuális piros pont az 1950-es döntőért, a film egyetlen része volt, ahol már némi libabőr megjelent a kezemen. Végül a vissza-visszatérő grundfoci jelenet, ami filmbéli idő előrehaladását, s a foci „csillogás, pénz, tetoválás és zselés haj” nélküli igaz oldalát szimbolizálja remekül.
Az 56. perctől térünk át a futball „modern” korára, és kedves Blatter úr sikertörténetére. Ettől a momentumtól kezdve már nem számít se a VB, se semmi más, csak az, hogy ez a tehetséges fiatalember csiribú-csiribá FIFA elnök lesz. A színészi játék minőségét jól példázza a Blattert megformáló Tim Roth nyilatkozata, mely szerint „ez az a szerep, amitől apám forog a sírjában", és csak azért vállalta el a filmet, mert „nehéz pénzügyi helyzetben volt”. Az utolsó mondattal aligha szerzett magának újabb rajongókat. A szövetség elleni bármilyen kritikát a film annyival összegez, hogy van egy újságíró, aki kérdezősködik, s ír egy könyvet. Na de kérem, valóban csak ennyi lenne?! Akkor a teljesség igénye nélkül felsorolok pár példát, hogy miről is kellett volna szólnia a film második részének ahhoz, hogy például az amerikai mozikban ne A közös szenvedély termelje az összes öreg kontinensen valaha forgalmazott film közül a legkisebb bevételt, s ne csak egy rózsaszín masszát kapjunk a FIFA ténykedéséről.
- Japán-Dél-Korea közös rendezésű VB. A koreai csapat bronzmeccset játszhatott, kiejtve Olaszországot.: A játékvezető előbb büntetőt ítélt a hazaiak javára, amit kihagytak, „elfelejtette" kiállítani a Del Pierót arcon könyökölő koreai védőt, az 1:1-es rendes játékidő utáni hosszabbításban pedig érvénytelenítette Tommasi szabályos gólját, majd a végére hagyta a bónuszt: nem ítélt tizenegyest a Tottival szembeni szabálytalanság után, viszont kiállította az olaszt! Korea végül 2:1-re nyert, továbbjutott. Spanyolország ellen pedig két szabályos gólt nem adtak meg a spanyoloknak, a tizenegyes párbajt pedig a házigazdák nyerték. Értem én, hogy támogatni kellett az ázsiai országokat, na de így?
- Dél-Afrika A 2010-es tornára három afrikai ország pályázott. Egyiptom elvérzett, szavazatot sem kapott. Az ország korábbi sportminisztere azt mondta, ez azért történt, mert nem voltak hajlandók vesztegetni. A végső szavazáson Dél-Afrika tizennégy, míg Marokkó tíz szavazatot kapott, de egy angol lap újságíróinak a végrehajtó bizottság egyik tagja azt mondta, az eredmény hamis lehetett. Ezt a tényt alátámasztják azok a dél-afrikai sajtóhírek, melyek szerint 2007-ben levelezés folyt a FIFA és a dél-afrikai politikai elit között egy tízmillió dolláros átutalásról. Hogy is szólt a címmondat, hogy ugye mindent a futball érdekében?
- Brazília Tüntetések sora előzte meg a világversenyt. Egyes napokon milliónyian vettek részt a tiltakozó akciókon. A fő indokok a korrupció, az oktatás és az egészségügy hiányosságai, valamint a 2014-es futball-világbajnokság magas kiadásai voltak. A tüntetők tábláin egyebek között a ,,FIFA, menj haza!” felirat volt olvasható. Az már csak hab a tortán, hogy a döntőbejutásért a selecaot a német nemzeti tizenegy szabályosan kivégezte (1-7).
Végül szinte félve teszem fel azt a kérdést, hogy milyen politikai játszmák és mekkora összegű kenőpénzek vándorolhattak számláról számlára, hogy a 2018-as világversenyt Oroszország, míg 2022-es VB-t, amit a jelen állás szerint a labdarúgás története során először télen tartanak majd, Katar rendezheti meg. Arról nem is beszélve, hogy egy tavalyi tanulmány szerint a dohai kormány 964(!) olyan vendégmunkás halálát ismerte el, akik a vb-létesítmények körül vállaltak munkát.
A film alapgondolata jó, s bizonyára jelentős érdeklődést is felkelthetett volna, de arany szabály az életben, hogy aki fizet, az diktál, és ez érvényesült A közös szenvedélynél is, hiszen az alapvetően érdekes sztorit a FIFA cenzúrája, mint egy nehezék húzta le a gyenge, maximum átlagos filmek sorába.
U.i.: Tudom, hogy magyar ember ebben a témában mindig kicsit részlehajló, de ha már szerepeltek az angolok, mint a futball megalkotói és Uruguay, mint a sport kezdeti legjobbja, legalább egy képkocka erejéig az Aranycsapatnak is illett volna szerepelnie a filmben.
