Magára valamit is adó oldal a True detective 2. évadjának rajtja előtt felelevenítette, miért is volt mindenki oda az 1. évadért, ahogyan tettük azt mi is. Olvasgatva a cikkeket azonban mindig oda lyukadtam ki, hogy igen, ez a sorozat nemcsak egy remek történettel operált, hanem sikerült nagy hollywoodi A listás színészeket is behúzni, akik legalább úgy odatették magukat, mintha az aktuális Oscarért szállnának ringbe. Azért tartottam fontosnak kicsit utána olvasni a kritikáknak, mert számomra az 1. évad egy az egyben kimaradt, ezért a 2. évadról elfogulatlanul tudok írni, hiszen antológia sorozatról van szó, ami mostanában elég bejáratott tévés formátumnak bizonyul.
Az új évad előtt nemcsak a színészektől, de a kettős rendezőpáros egyik tagjától, Cary Fukunagától is elköszöntünk, így Nic Pizzolattóra hárult a feladat, hogy felérjen az előző évad nagyságához. A történet immáron 4 szálon fut, amik a rész végére ugyan összeértek, de az odáig vezető út kínkeservesen lassú, unalmas és vontatott volt, pedig az intro baromi erősre sikeredett, színes, vibráló, a zene pimasz, mégis eléggé baljós hangulatot áraszt ahhoz, hogy kellően megadja a hangulatot. Egyébként a hangulatteremtés nagyon jól működik, a hosszan mutatott tájban könnyen elvész az ember, és az olyan apróságok, mely mindennapinak hatnak, csak még jobban behúzzák az embert. Aztán eljött az 1. jelenet, és azon kaptam magam, ahogy egy pufi, vörös hajú, önbizalom hiányos gyerek teljesen lemossa az alakításával Colin Farraellt, és én ezen jót szórakozom. Aztán jöttek-mentek a színészek, a rendőrsisakban teljesen elvesző Taylor Kitsch egyébként legalább annyira mulatságos. Persze minden karakter komoly problémával küzd, igazi emberi sorsokat látunk a képernyőn, de nem tudom, hogy az évad színészei, akiket szintén hollywoodból csábítottak be, mennyire lesznek képesek ezt bemutatni. Rachel McAdams, a már előbb emlegetett Kitsch és Farrell mellett, aki tisztességes és hiteles teljesítményt nyújt, az a romkomok világából szabadulni vágyó Vince Vaughn. Hatalmas meglepetés a játéka, tagadhatatlanul jól áll neki a korrupt üzletember szerepe. Végre egy „rosszfiú”, akit nem a fegyverei meg a sleppje tesz naggyá, hanem az intelligenciája és „jó üzleti érzéke”. Messze a legizgalmasabb történetszál, ha folytatnám a sorozatot, biztos csak miatta nézném.
A négy főszereplőnek összefonódó története azonban végtelenül unalmas, többször gondolkodtam azon, hogy végig sem nézem. Tudom, hogy ez egy évadnyitó rész, és mint ilyen, az a feladata, hogy megalapozza a történetet, de egyszerűen annyira lassú mederben csordogál a történet, hogy semmi élvezeti értéket nem nyújt, semmilyen érzelmet nem vált ki a nézőből.
Nem az én tisztem eldönteni, sikerült vagy sikerül-e majd felérni az 1. évad sikeréhez és minőségéhez, de annyit mondhatok, hogy ha így nézett ki az évadkezdés, akkor jó lesz összekapnia magát, nehogy úgy járjon, mint a Trónok harca, hogy az egész évadot jellemző lagymatagságot majd csak utolsó pár részre cserélje fel az izgalom és a borzongás.
