Ezen a héten valami olyasmivel állok elő, ami garantáltan kicsapja a biztosítékot az olvasók között. Ma górcső alá vesszük a 2012-es év legbotrányosabb alkotását, melynek címe The ABC's of Death.

Nos történettel nem állnék elő, mert voltaképpen nincs is. 2012-ben pattant ki az ötlet Simon Boswell, Nishimura Yoshihiro és a többi producer fejéből, hogy dobják össze tudásukat és alkossák meg az év egyik legfelkavaróbb filmjét. A The ABC's of Death (A Halál ABC-je) című horrort 26 rendező készítette a világ különböző szegmenseiről. A kooperáció lényege az volt, hogy mindegyik rendezőre az ABC egy betűje jutott. Nekik ki kellett választaniuk egy szót, amely az adott betűvel kezdődik és jelentésében a halállal állt kapcsolatban. Eképpen kellett elmesélniük egy rövidke történetet és a megvalósításhoz teljes alkotói szabadságot kaptak... Lehet, hogy itt volt a baj!

A film önmagában 26 rövidfilmből áll, melyek csaknem két óra játékidőt tesznek ki. A teljes szabadságnak köszönhetően a rendezők saját gondolataikat, képi elképzeléseiket vihették vászonra a halál témájában. Mondanom se kell, hogy a mai szórakoztatás elemeinek felhasználásával egy végletekig groteszk, brutális, visszataszító, fárasztó, beteg horror antológia készült el kellő hatást mérve emberi ösztöneinkre. Azért ejtsünk pár szót erről a már-már műfajnak mondható ábrázolásról....

A "hentelős" horror manapság elég felkapott lett. A 2000-es években az új évezred gyökeresen megváltoztatta a fogyasztók elvárásait és nem történt ez máshogy a filmekkel sem. A Fűrész 2004-es debütálása a Burg/Koules/Hoffman producer triónak osztatlan sikert aratott olyannyira, hogy 7 részt is megélt. De minek köszönheti sikerességét? Gyakorlatilag ez az alkotás volt az a film, ami akkoriban egy merőben újat hozott be a mozikba. Ez akkoriban kétélű pengének volt mondható, ugyanis rizikós volt, hogy a nézőközönség beveszi e ezt a merőben drasztikus és itt-ott visszataszító ábrázolást, viszont a mű rendelkezett egy olyan mély gondolati világgal és üzenettel, hogy az minden nézőhöz eljutott. Tálalta az emberi természet legnagyobb hibáit egy kis gyilkolással vegyítve és senki nem ment ki rossz szájízzel a mozikból az első részeknél. Persze ez a film is a folytatások útvesztőjébe keveredett és amikor ezt látták az alkotók egy gyors mozdulattal keretbe zárták a sztorit és ezzel vége lett a Saw sorozatnak. Bevallom, hogy nekem tetszettek a részek, ám ezt véleményem szerint maximum három részben el lehetett volna mondani és akkor nem kopik ki a köztudatból. A műfaj a maga módján egyedien hat nézőjére. Voltaképpen egy olyan rémületet akar kelteni a bennünk, amely bizonyos érzékeinkre és ösztöneinkre hat. A vulgáris nyelv és a vértől fröcsögő, belekben turkáló képi impulzusok mellett alkalmaz szexuális ingerkeltő elemeket, szélsőségesen naturalista ábrázolásmódjával undort keltve tárja fel saját világát előttünk. A legtöbb ilyen témájú film a szórakoztatás miatt használja ezen feszültségkeltő módokat és igyekszik számos erőfeszítést tenni arra vonatkozóan, hogy a mű előtt tartsa nézőjét. A fájdalom legdrasztikusabb bemutatásával még a legedzettebb emberek is képesek átérezni a haldokló karakter kínjait. Egy szó mint száz a Fűrész elég jól alkalmazta az ilyen megjelenítéseket összefonva a mély értelmű történetszállal. De mi a helyzet mai filmünkkel?

Nos kicsit sem mondhatja magát mesterműnek. Bevallom azért néztem meg, mert az ötlet, hogy több rendező összerakjon saját történeteiből egy horror-antológiát nagyon megfogott. Bár az előzetesből láttam, hogy értelmet nagyon nem kellene keresni benne, mégis kíváncsi voltam. Előérzeteimben nem csalódtam. A bemutatás módjával nincs is akkora probléma, mert jónak mondható operatőri munka áll a megvalósítás mögött. Ez sem igaz minden esetben, de adjunk egy pontot erről a részről a plusz oldalra. Ezzel ellentétben nagyon sok elem foglal helyet a mínusz oldalon. Vizualizáció terén találkozhatunk élő szereplős és animált rajzfilm technikával egyaránt. A short-ok mindegyik rendező saját elképzelésén alakultak így látni lehet, hogy voltak benne meredek alkotások. A huszonhat történet közül volt ami tetszett és voltak olyanok amik a végletekig lefárasztották az elmémet. Negatívum, hogy a halált, mint az élet egyik biztos velejáróját némelyek komikus környezetben mutatták be, míg mások egy komolyabb hangvételű, brutális tényként ábrázolják, ezáltal a kontraszt teljesen eltűnik. A beteg és értelmetlen zagyvaságok csak erősítik azt a tényt, hogy egyesek a szórakoztatás eszközeként fogták fel feladatukat és ez a tény igazolja a nemzetek felfogásbeli különbségeit. Minden rendező saját világának álláspontjait vitte bele történetébe. Amíg a japánok zakkant, szexualitástól erősen túlfűtött történelmi paródiát mutattak be és a franciák egy brutális társadalomkritikán keresztül vitték vászonra gondolataikat, addig az amerikaiak egy hozzájuk illő, nem sokat vállaló, egyszerű aspektusból oldották meg a feltett kérdést. Sajnos a hatásvadász perspektíva elnyomta a valódi mondanivaló értelmét. A megjelenítésben is vannak nagy problémák, kiemelve ezzel a kompozíciós munka hanyagságát, ugyanis sajnos a különböző összevágott elemek sokszor nem illeszkednek megfelelően egymásra.

Mentségére legyen szólva, voltak benne jó és ügyesen bemutatott ötletek, de nem érdemes nagy elvárásokkal leülni elé, sőt... semmilyen elvárás nem kell hozzá sajnos. Számomra a felölelt téma sokkal mélyebb és sokrétűbb, mint ahogy ebben az antológiában kifejezik. Némely rövidfilm viszonylag teljesítette a feladatát és valamelyest sikerült egyfajta társadalomkritikán, vagy az emberi butaságokon keresztül bemutatni a halált, mint központi témát. Azoknak, akik kíváncsiságból megnéznék a filmet ajánlanám figyelmébe a P, Q, U és X betűnél szereplő kisfilmeket, mert azok kifejezetten ötletesek és idén októberben jön a második rész, melynek már most nem volt olyan biztató az előzetese, de hát... bízunk a legjobbakban.