Napsütés, hőség, tengerpart, emberek tömegei. Ezek a jelzők nagyrészt mind elmondhatók a nyári hónapokról, amiket mostanában viszont nem tudunk felhőtlenül élvezni. Egy mára már sablonossá vált megfogalmazás szerint a film részben azért is jó médium, mert általa olyan helyekre is eljuthat a néző, ahova egyébként nem. Varázslat jellege van, amivel mindent el tud hitetni. Ez bármennyire is lejáratott megállapítás, mégis sok más, ilyen jellegű kijelentéshez hasonló módon van igazságtartalma. Nézzük is meg ezt részletesebben egy olyan rendezőn keresztül, aki bár egy téli hónapban, januárban látta meg a napvilágot, az életművére mégis inkább a meleg, napsütötte utca, a gyermekiség, de leginkább az életigenlés volt jellemző. Ő nem mást, mint Federico Fellini.

“I don’t like the idea of “understanding” a film. I don’t believe that rational understanding is an essential element in the reception of any work of art. Either a film has something to say to you or it hasn’t. If you are moved by it, you don’t need it explained to you. If not, no explanation can make you moved by it.”

Nem is olyan rég írtam nektek arról, hogy mennyit tud dobni egy játék polci megjelenésén egy ütős borítókép és egy toplistában válogattam össze, hogy szerintem melyek a legjobbak. De van egy másik elem, ami ugyanúgy nem konkrétan a játék maga, de mégis nagyon fontos az összkép és az élmény szempontjából. Nem más ez, mint a zene természetesen. A muzsika legalább olyan szerves része a videojátékoknak, mint a filmeknek, ha nem fontosabb. Gondoljunk csak bele mennyivel laposabb lenne egy keményebb harc, egy szívbemarkoló jelenet, vagy akár csak a bandukolás egy nyílt térképen némi zene nélkül. Vagy mennyivel unalmasabb lenne betölteni az adott játékot, ha a menüben nem várna minket valami fülbemászó dallam.

Rossz filmekből szerencsére nehéz kifogyni, ám a Szemetesláda keretei között ma kivételesen egy jó filmmel fogunk foglalkozni. Az American Movie: The Making of Northwestern egy személyen keresztül bemutatja mindazon filmkészítőket, akik életüket és lelküket ölik bele a projektjeikbe, ám végérvényben csak egy ugyanolyan gyenge filmet készítenek el, mint amiket az utóbbi cikkekben csak „nevetségesnek” vagy akaratán kívül szórakoztatónak neveztünk. Hogy belelássunk a „rossz” filmek szívébe, mindenképp érdemes megnézni ezt a dokumentumfilmet - ám járjuk körül, vajon miért is működik olyan jól ez az alkotás a szemléltetés eszközén is messze túl.

Mark és legjobb barátja, Mike

Klasszikus filmről mindig nagyon nehéz írni, mert jobbára semmi újat nem lehet hozzátenni a már leírtakhoz. Most mégis megpróbálom ezt az állítást cáfolni. Hetven kameraállásból álló zuhanyjelenet, skizofréniával küzdő főhős, komplexusok, kitömött madarak, vagyis Alfred Hitchcock klasszikusa, a Psycho. A cikk erősen spoileres!

Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy valamennyien ismerjük azt a showt, ahol Európa országai egy fesztivál keretein belül bizonyíthatják zenei tehetségüket a legváltozatosabb műfajok felvonultatásával. Az Eurovíziós Dalfesztivál első, 1956-os megrendezése óta töretlen sikernek örvend kontinensünkön, és noha a színvonal az utóbbi 4-5 évben igen éles kritikákat kapott, azért valljuk be, minden évben érdeklődéssel figyeljük az aktuális verseny alakulását.

Sajnálatos módon a 2020-as rendezvény a COVID-19 miatt elmaradt, azonban a filmkészítők gondoskodtak arról, hogy az élményt legalább egy romantikus vígjáték keretein belül megkapja a közönség. A neves fesztivált eddig egy rendező sem dolgozta fel, azonban David Dobkin, valamint a stábja megtörte a jeget és egy két órás történetet sikerült a témából kihoznia. A kérdés az, hogy vajon sikerült-e olyan mértékben a projekt, hogy sokáig emlegethessük.

Múlt héten visszatekintettünk a múltba, és megnéztünk öt klasszikus kalandjátékot a kilencvenes évekből. Ma folytatjuk „felsorolásunkat”, ám korántsem érdemes félreértelmezni a cikksorozat lényegét: a klasszikus jelző rettentő szubjektív, valaki csak párat próbált ki gyerekkorában, van akinek megvan otthon a teljes Lucasarts-gyűjtemény - van aki a tipikus eltúlzott Monkey Island-humort szereti, mások meg inkább a komolyan vehető kalandokat.  Ez a lista is csak a mi személyes véleményünket hivatott képviselni, s ráadásul azt is olyan formában, hogy az belátható időn belül elolvasható is legyen.

2007-ben a Sony nagy hazárdjátékba fogott mikor kihozta egyik legkreatívabb stúdiója, a Naughty Dog teljesen új címét, az Uncharted-et. A megjelenés előtt nagyon sokan szkeptikusok voltak és nem egyszer hallhattuk az „modern Indiana Jones utánzat” és a „férfi Lara Croft” kifejezéseket egy-egy legyintés kíséretében. Persze az ilyen lesajnáló megjegyzések igencsak hamar eltűntek a megjelenés után, amikor az Uncharted osztatlan sikert aratott és mindössze 3 hónap alatt elérte az egymillió eladott példányt.

Sose felejtem, hogy 2017-ben az összes sorozatragjongó szinte egy emberként kapta fel a fejét, amikor megjelent a Dark első trailere. Legtöbben a német Stranger Things-nek hitték a sorozatot, ami akkor már a második évadjánél tartott. De nagyobbet nem is tévedhettek volna, ugyanis Baran bo Odar szériája csak annyiban hasonlít a Duffer testvérek sztorijához, hogy elég sok gyerekszereplő van benne, valamint egy része a '80-as években játszódik. Az elmúlt 3 év pedig bőven elég volt ahhoz, hogy a német sorozatot is elég nagy hype járja körül.

Folytatódjon a kultfilmekről szóló cikksorozat, melynek az előző részét itt a felvezetőjét pedig itt lehet megtalálni. Az írás spoilereket tartalmaz! A hetvenes években nagyon sok filmes műfaj tette le a névjegyét egy-egy kiemelkedő, korszakalkotó filmmel, ami a korábbiakhoz képest mérföldkőnek számított. Ekkor jelent meg a slasher filmek zászlóhordozója, A texasi láncfűrészes mészárlás (1974), de sci-fi is ebben az időszakban bontogatta szárnyait a Harmadik típusú találkozások (1977) képében. Az Alien, vagyis kreatív magyar címén, A nyolcadik utas: a Halál pedig ennek a két zsánernek a bezártsággal feldíszített és xenomorph-fal (űrlénnyel) teletömött szerelemgyereke.

Hosszú úton mentek végig a AAA-játékok míg eljutottunk a mai szintre, és sokaknak nevetséges lehet már az, ami lassan 30 éve a kor legmodernebb vívmányának számított. A 20. század vége felé - nevezetesen a 90-es években - nagyot ugrott színvonalában a játékipar - annak is nevezetesen a ma már csak "kalandjátéknak" ismert ágazata. Ezt a területet főleg a Lucasarts dominálta, de számos más remek játék került ki független alkotóktól is. Ma megnézünk öt olyan játékot, ami mély nyomot hagyott az akkori emberekben - és bátran megállják a helyüket a látszólag lehetetlenül nagyra nőtt videojáték-iparban még ma is.