1971-ben napvilágot látott egy olyan mozi, amelyre a nagyközönség egyaránt nem volt felkészülve. Nem sokkal a bemutatója után maga a rendező tiltotta le filmjének vetítéseit a családját érő fenyegetések miatt. 1999 óta pedig rendszeresen bemutatják és mára egy igazi popkulturális ikonná nőtte ki magát. Egy igazi kultikus műről beszélünk, ez Stanley Kubrick halhatatlan remeke, a Mechanikus narancs. Az írás spoileres!
A disztópikus Angliában járunk, ahol az utcákat Alex DeLarge és az úgynevezett drúgokból álló banda tartja rettegésben. Kedvük szerinte alkalmazzák az ártatlan járókelőkön az általuk csak jó öregnek titulált ultraerőszakot. Ezáltal pedig rengeteg embert nyomorítanak meg mind fizikai, mind pedig lelki értelemben. Ezt az életmódot a főszereplőnk csinálná élete végéig, azonban egy gyilkosság után bekerül az állam fogaskerekébe börtön formájában és onnantól veszi kezdetét az igazi tortúra először a kormánnyal, majd pedig a társadalommal való szembenézés során. Rögtön ki kell jelenteni, hogy ez a film nem való mindenkinek, a Mechanikus narancs ugyanis nem fogja a kezedet és pátyolgat miközben nézed. A Wendy Carlos általi, elektronikus, komolyzenei átírások, az orosz nyelv vegyítése az angollal, a víziók formájában történő groteszk pillanatok, a képi megvalósítással történő játszadozások mind egy önmagából kifordult világot mutatnak be.
A meghiúsult Napóleon projektje után Kubrick egy alacsony költségvetésű film elkészítésére szánta el magát, így talált rá Anthony Burgess 1962-es botránykönyvére, amely kiváló alapként szolgált ahhoz, hogy a rendező ismét elmondhassa a negatív véleményét az emberről, mint identitásról. A könyv lapjairól egy olyan világot teremtett, ami egyszerre tűnik nagyon idegennek és ismerősnek egyszerre. Rengeteg párhuzamot lehet vonni a való és a filmbeli világ között, elég, ha a szubkultúrákra vagy a társadalmi reakciókra gondolunk. Ennek ellenére vannak bőven érezhető különbségek, így kihangsúlyozva a történet fikció jellegét. A fény teljesen máshogy törik, a ruházat, illetve a hajviselet a feje tetejére áll, mintha egy 70-es években ragadt környezetet látnánk. Ennek ellenére a film örökérvényű tematikákat, a bűn és bűnhődést, valamint a szabad akaratot járja körbe és percről percre egyre sötétebb dolgokat mutat be elrettentésül. Közben pedig egy olyan egyedi hatást ér el a nézőben, amire semmilyen más mozgókép nem képes ily módon.
Az 1971-es filmben a főhős (inkább antihős) Alex DeLarge kálváriáját láthatjuk. A társadalmi jólétbe belefáradt fiatalnak a számára semminek és senkinek nincsen értéke, csak a pillanatnyi, erőszakban megnyilvánuló élvezetek mozgatják. A történet elején egy mélyen visszataszító jellemű embert ismerünk meg, aki minden értelemben az erkölcsi skála legalját képviseli. Négyfős bandája élén éjjelente kalapot, átalakított krikett ruhát hord, molokot iszik, az orosz nyelv szépségeit keveri az angollal, miközben a társadalom ellen lázad és emberéleteket tesz tönkre. A borzalmas tettekről azonban a néző ambivalens módon nem tudja levenni a tekintetét, mintha kipeckeltél volna a szemét és ki lenne kötözve. Minden jó egyszer véget ér és ez az állítás Alex életében is bekövetkezik. Egy gyilkosság után börtönbe kerül, a filmben való törés pedig ekkor történik meg.
Egy kémiai kísérlet keretei közt lehetőség van a börtönből való kiszabadulásra, amire a mi kis Alexünk örömmel jelentkezik. Ez az eljárás azonban a legnagyobb fizikai fájdalmakkal jár, amik kapcsán jogosan merül fel, hogy egy ilyen figurának a legrosszabb bánásmódot követeljük azokért a borzalmas cselekedetekért, amiket tett. Itt azonban csavar egyet a film, az ember ugyanis nem dühöt érez a főszereplő iránt, hanem sokkal inkább szánalmat és sajnálatot. Mindössze azért, mert megfosztják a szabad akaratától és az emberi méltósága legkisebb foszlányától is. Alex teljesen ki van szolgáltatva mind testileg, mind pedig lelkileg az orvosoknak, általuk pedig magának az államnak. Miután kikerül a fegyházból, akkor válik teljes mértékig elhagyatottá. Bár külsőségeiben nem képes az embertársai felé rosszat tenni, továbbra sincs tisztában vele mi a jó és mi a rossz. Ebben a kétségbeesett állapotban lép életbe a karma és Alex minden korábbi bűnéért megfizet. Malcolm McDowell élete alakítását nyújtja ebben a szerepben és bár Kubrick-kal való viszonya a forgatás után semmissé vált, valamint a kifizetése sem a legmegfelelőbb módon történt, ennyi év távlatából még mindig karrierjének csúcspontjaként hivatkozik a Mechanikus narancsra.
A történet során egy elfajzott szörnyeteg kerül be egy nála még sokkal rosszabb helyre, ahonnét egy teljes betekintést kapunk abba a világba és kormányzatba, aminek a célját ez az idézet tökéletes összefoglalja:
„A Gonosz mibenléte már ősidőktől fogva foglalkoztatja az emberiséget. Kubrick egy olyan anakronizmussal teletűzdelt antiutópisztikus világba kalauzol el minket, ahol már nem az a cél, hogy bűntetteket a megfelelő retorzióval ellensúlyozzák, hanem az, hogy magát a bűnt irtsák ki a társadalomból örökre.”
A filmbeli Angliát nem meglepő módon hataloméhes, romlott politikusok irányítják, pontosabban akarnák irányítani, de a magas bűnözési hullám miatt ez lehetetlennek bizonyul. A bűnözők féken tartása miatt kidolgoznak egy olyan „gyógymódot”, ami által fizikailag lehetetlenné teszik az erőszakra való hajlamot az adott illetőben. Ez a fasiszta felfogású kormány mindent elkövet azért, hogy az egyént az összes szabad akaratától, döntésjogától megfossza, mindössze azért, hogy papíron egy jó társadalmat építsen fel. Ennek a terápiás eljárásnak a neve horrorsó és nevéhez méltóan nem nagyon veszi figyelembe az ember fájdalomhatárát. Alex önként veti alá magát annak, hogy erőszakos jeleneteket, filmeket mutassanak neki, miközben egy speciális anyagot adnak be (közben a szemét kifeszítik, hogy ne tudjon sehova se elnézni), ami szép lassan kifejti hatását a testében.
Ez a kezelés csak a felszínen segít (a statisztikák jobbak lesznek), mert egyáltalán nem tereli a páciensét a jó felé. Az erőszaktól való undora nem erkölcsi eredetű, hanem sokkal inkább a félelemből származik. Amikor ingert érez arra, hogy rosszat tegyen, elfogja a rosszullét és az ebből való tehetetlenség akadályozza meg a bűn elkövetésében. Nem kell fizikai módon bezárni az illetőt rácsok mögé, elég, ha kémiailag zárják be a saját testébe, ahonnan tényleg nem tud hova menekülni. Alex ezzel a hatalom egyszerű eszközévé válik, akit bármikor fel lehet áldozni a szükség oltárán. Az idézőjeles megjavulása után kiengedik és ezután kezdi el szinte mindenki kénye-kedve szerint kihasználni, hol magán, hol pedig politikai célból Alex tehetetlenségét. A film vége pedig ismét tartogat egy csavart, amiből kiderül, hogy teljes mértékben mégsem tudta a rendszer betörni Alex jellemét. Ezzel is még inkább ki van hangsúlyozva, hogy a bűn és az erőszak köréből sosem lehet teljes mértékig kiszállni. Az újrakezdés jobbára teljesen lehetetlen és ez a mai napig így van.
Kubrick rendezői kézjegyeit szinte mindegyik filmjében fel lehet ismerni. A társadalom peremén lévő főszereplő, az antihumanista gondolkodás, de az egyik legmarkánsabb, a zene használata mind felfedezhetők az alkotásaiban. Mivel a kis Alex-nek a nagy kedvence Ludwig van Beethoven, teljesen egyértelmű, hogy nem egy darab fog elhangzani a film során a bécsi klasszicizmus egyik nagy alakjától. A főszereplő számára a IX. szimfónia szent és sérthetetlen, pont ezért ironikus, hogy annak a dallamai okozzák neki a legnagyobb fájdalmakat, amikor kikerül a börtönből. Hatalmas büntetés egy olyan embernek, aki bár korábban barbár módra viselkedett, mégis a magas kultúra egyfajta képviselője volt. A másik, mindig felmerülő zene ennek a filmnek a kapcsán a Singing in the Rain, Alex erőszakhimnusza. Ennek a szövegére és dallamára követi el a borzalmakat, illetve bukik le a korábbi áldozatai előtt.
Annak ellenére, hogy Gene Kelly számára ezután McDowell finoman szólva nem volt szimpatikus, mégis hálásak lehetünk Kubrick-nak, hogy annak idején 10.000 dollárért felvásárolta a filmzene jogait. Nemcsak ez az egy érdekesség kapcsolódik ehhez a monumentális mesterműhöz. Basil, a kígyó eredetileg nem szerepelt sem a regényben, sem a forgatókönyvben. Kubrick azután tette bele a filmbe, miután megtudta, hogy McDowell rettenetesen fél a hüllőktől. Korábban a Rolling Stones akarta megfilmesíteni Burgess könyvét, ebben a verzióban a zenekar tagjai alakították volna a drúgokat. Maradjunk még egy kicsit McDowell-nél, aki a forgatás során majdnem megvakult, amikor a horrorsó kísérletet vették fel, szerencséjére csak átmenetileg veszítette el a látását. Ez is jól példázza azt, hogy Kubrick esetén a precízség és a profizmus mindenek előtt elsődleges volt.
A Mechanikus narancs egy örökérvényű alkotás, ami kegyetlen őszinteséggel mutat be egy emberséget és személyiséget eltipró társadalmat és egy javíthatatlan, mélyen ösztönlény szintjén mozgó főszereplőt. Ehhez még hozzájárul Stanley Kubrick egyedi, teljes mértékben elidegenítő megfogalmazásmódja. Minden garantált ahhoz, hogy egy olyan művet lásson az ember, ami még hosszú ideig benne marad a fejében és kitörölhetetlen nyomot hagy az emlékezetében. A cikk elkészültéért köszönöm Kondi_HUN és SKPittmann segítségét. A sorozat következő alanya az emberi tudat mélyén mutatja meg, hogy mi is az elengedés és a szerelem, mindezt a kreatív vizuális elmesélés keretei közt.
Kultfilm cikksorozatom korábbi részeit itt találjátok:
