Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy van-e bármiféle értelme végső soron megírnom eme cikket. A helyzet végül azonban úgy hozta, hogy mégsem maradhatok csendben, mert egy belső hang azt súgta nekem: hallassam a hangomat, hiszen ami a The Last of Us Part II körül folyik az elmúlt néhány hétben, az minden, csak nem normális. De mire is gondolok pontosan? A történet egy a játékiparban már megszokottnak tekinthető, viszonylag vaskos szivárgással kezdődött, ahol a játék cselekményének néhány fontosabb fordulata idő előtt látott napvilágot, némi játékmenettel megfűszerezve.
Egy ideális világban a szivárgások egészen másfajta reakciót váltottak volna ki a rajongókból, akik csak még jobban várták volna az ekkor még a COVID-19 járvány miatt határozatlan időre eltolt videojátékot. Mi viszont biztosan nem egy ideális világban élünk, ugyanis az emberek, meglátva a spoilereket, feldühödött csőcselék módjára kezdték el ócsárolni nemcsak a játékfejlesztőket, de nagyjából mindent, ami a The Last of Us Part II-vel kapcsolatos. Ez persze először főként a külföldi YouTube-on villámgyorsan napvilágot látott megmondó emberek videói alatt kezdődött, ami akárcsak egy rendkívül fertőző betegség, hamarosan átterjedt a közösségi média további felületeire is.
Ekkor úgy állt a helyzet, hogy lehet, mi idehaza megússzuk a komolyabb gyűlölet cunamit, azonban a magyar YouTube-ra is felkerült egy videó a játék spoilereit taglalva – ami halkan megjegyzem, a videó készítője szerint is a Naughty Dognál uralkodó, az egész iparra jellemző nem túl kellemes túlóráztatásokról szólt. Csak hát sajnos a kommmentszekció legmélyebb bugyrait megjárva, valamint azt a hatást látva, amit sikeresen átimportált kicsiny hazánkba is, nagyon nem vádolható azzal, hogy valóban erről van szó.
Mert miről is van szó pontosan? Teheti fel a kérdést a kedves olvasó. Most rávághatnám, hogy a Last of Part II spoilerei csak egy mutatós céltáblát adtak az átlagos kommentelőnek arra, miszerint a tömeggel együtt végre kiadhassa magából a benne szunnyadó gyűlöletet olyan dolgok iránt, mint a gender, a PC meg egyéb hasonlók. Ez a megállapítás viszont nem fedné le a teljes valóságot. Sokkal többről van itt szó, mint arról, hogy a kommentekben rendre előkerülnek az olyan szavak, mint: „Nem vagyok homofób, de…” vagy „Elegem van a PC-ből meg az SJW-ből”. Az elmúlt hetekben történt megfigyeléseim alapján ennél jóval több közös vonás van a The Last of Us Part II-t néhány spoiler alapján szimplán rossznak, vagy netán vállalhatatlannak elkönyvelő hozzászólásokban.
A többségükről messziről látszik, hogy életükben nem játszottak az első résszel, így még csak lehetőségük sem volt megérteni azt a fajta emberi kötődést, amit a Naughty Dog valami csoda folytán, de képes volt két videojáték karakter közt úgy elmélyíteni, hogy aztán a vége-főcímhez elérve Ellie-re és Joelre már nem két pixelhalmazként, hanem valódi hús-vér emberekként gondolt vissza a játékos. A másik fontos felismerés, ami egyébként egy visszatérő jelenség a filmek, videojátékok vagy bármilyen másik populáris dologban jártas ember számára, az a mindenféle háttértudást vagy tapasztalatot mellőző, nagymellényű odamondás.
Ezek az emberek ennek dacára büszkén hirdetik mai napig, hogy ők márpedig azért sem fognak játszani a The Last of Us Part II-vel, mert az a spoilerek alapján bizony sz*r lesz. A Naughty Dog pedig aljas módon elárulta őket. Ezt a kijelentésüket ugyanakkor mindössze néhány kiszivárgott spoilerre alapozzák, amit valahol a neten olvastak vagy hallottak. Hoztak egy igen komoly döntést úgy, hogy közben fogalmuk sincs arról, valójában mi várja őket az ajtó túloldalán. De nem is igazán érdekli őket. Ami mégis a legszomorúbb, hogy a kommenthuszárok ebben az esetben még azt sem értették meg, miszerint a videojáték egy interaktív műfaj. Ahol hiába nézed meg YouTube-on, Twitch-en vagy éppen a havernál az adott címet, ha nem te ülsz le a gép elé, és nem te éled át azokat a fordulatokat, melyeket a fejlesztők nagy műgonddal elkészítettek, biztos lehetsz benne, hogy soha nem fogod megkapni a teljes élményt.
De ez még semmi. A legelszomorítóbb dolog ebben az egész történetben még csak most következik. A spoilerekben dagonyázó tömegek egy része eltökélte, hogy kerül, amibe kerül, de ha nekik tönkretették a játékélményüket, akkor ők is tönkreteszik mindenki másét. Megszámlálhatatlanul sok kommentszekcióban láttam annak a nyomait, ahogy a tisztességet még csak hallomásból sem ismerő internetes trollok a lehető legaljasabb módon, konstruktív beszélgetések közepébe próbálták bedobni a spoilereket több-kevesebb sikerrel. Ekkor értettem meg igazán, hogy mit is jelent a féktelen gyűlölet. Mert bárhogy is legyen, egy józanul gondolkodó intelligens ember soha nem akarná elrontani mások szórakozását még akkor sem, ha ebben az esetben ő biztosan nem lesz azok közt, akik megvásárolják az adott játékszoftvert. Talán még maguk a fejlesztők sem gondolták anno, hogy a The Last of Us Part II központi témája, a gyűlölet, idővel megtalálja az utat a mi világunkba is, ahol aztán mindent feléget maga körül.
Nem tagadom, a szándékos spoilerezők iránt egy darabig jómagam is hasonló érzéseket tápláltam, de rá kellett jönnöm, pontosabban emlékeztetni magamat arra, hogy a gyűlölet a félelemből fakad. Abból a félelemből, ami azt sugallja nekünk, hogy itt a vége, és számunkra nincs tovább. Beletörődni, elfogadni, végső soron pedig megbocsájtani viszont nagyon nehéz. A gyűlöletet szító, majd azt az interneten egy fertőző betegség módjára szabadjára engedőkkel szemben, bármennyire is tűnjön félelmetesnek a gondolat, ugyanakkor nincsen más fegyver, mint a megbocsátás.
Ehhez viszont előbb el kell fogadnunk azt a tényt, hogy a művészet mindig is az emberről szólt. Arról az emberről, aki jöjjön bárhonnan, szeressen bárkit, gondoljon bármit a világról, csodálatos dolgokra képes. Az ehhez vezető felismeréshez, jóllehet nem tagadom, egy rögös út vezet. És legyen végül bármilyen játék is a The Last of Us Part II, kik vagyunk mi, egyszerű földi halandók, hogy értékítéletet mondjuk valami felett, amit nemhogy még a kezünkbe sem vettünk, de igazán megismerni sem volt lehetőségünk?
