Száz éves a Dr. Caligari

Kritika a német expresszionizmus gyöngyszeméről

2020. május 15. - Filmespracli

Száz éve mutatták be azt a filmet, aminek a megtekintésére legtöbbször kizárólag a filmszakos hallgatókat kötelezik. Ennek persze többek között az az indoklása, hogy egy megkerülhetetlen klasszikus, amely nagy hatással volt későbbi alkotókra és természetesen magára a filmművészetre. Valóban sok mindent köszönhetünk ennek a német némafilmnek, amely eredetileg a Das Cabinet des Caligari címet kapta?

caligari.jpg

Egy kis városban járunk, ahova megérkezik egy magát Dr. Caligar-nak nevező ember egy koporsóval. Azonban nem a múltját tartja benne Django-val ellentétben (Django; 1966), hanem egy állítása szerint születése óta álmodó embert, Cesare-t, aki még jövendőmondó is. A két vándorral párhuzamosan azonban több gyilkosság is történik a városban, ami finoman szólva is gyanút kelt. Mindennek a tetejébe a főhősnek (Franzis) a barátja is halálát leli, mégpedig nem sokkal azután, hogy Cesare megjósolja a halálát. Az igazságot természetesen ki kell deríteni.

Mindenekelőtt egy kis kötelező történelmi ismertetőn kell túlesni, ami viszont nagyon hasznos lesz a film megítélése során. A Dr. Caligari egy német expresszionista alkotás a weimari köztársaság időszakából. Kétféle elgondolás létezik, amik miatt lettek ennek az irányzatnak a filmjei különcök és szokatlanok. Az egyik szerint nem meglepő módon az akkori kor expresszióját mutatták meg a készítők az alkotásaik által, azt a fajta mérhetetlen bizonytalanságot, amely akkoriban, a két világháború közötti német társadalmat jellemezte. A második ellenben azt taglalja, hogy ezek a filmek előre vetítették a későbbi, Hitler-i állapotokat. Mind a kettő elmélet egy olyan mértékű negatív világot fest fel, amelyet a mélyszegénység, vagy pedig a kitaszítottság jellemez, úgyhogy bármelyiket elfogadhatjuk, mint kialakulási okot.

dr_caligarije_v1.jpg

Bármelyik is legyen a kettő közül a valós magyarázat, az biztos, hogy az egyik fajta sötét, nyomasztó környezet inspirálta Robert Wiene klasszikusának megalkotását. Amit legelőször meg kell említeni, hogy a Dr. Caligari erőteljesen épít a vizualitásra. Olyan jól megkomponált képeket kapunk, amelyek mai napig hatnak és nem muszáj a felújított változatot megnézni ehhez (A beszúrt képek is ezt az állítást igazolják). Nagyon erős atmoszféra jön át és  csak azért mert egy régi filmről beszélünk, a jelenetek egyáltalán nem öregedtek rosszul, vagyis nem lettek megmosolyogtatók, ellenben a Lugosi-féle Drakula dróton függő denevérével. Ez pedig több dolognak köszönhető. A felépített, szürreálisan megfestett és összeállított díszletek mellett a fény-árnyékkal való folyamatos játékok nemcsak képileg fantasztikusak, hanem dramaturgiai szempontból is fontos szerepet töltenek be.

Mivel némafilmről beszélünk, ezért a színészi játékot is ennek megfelelően kell látnunk. Az eltúlzott, a pantmomim-re hajazó mozdulatok, az állandó grimaszok a mai napig ijesztőnek hatnak. Ezek a megjelenő torz alakok anélkül, hogy egy szót is szólnának az ember emlékezetébe vésődnek a már-már természetfeletti jellegükkel. A színészekre egyáltalán nem lehet panasz, Friedrich Fehér-től (Francis) kezdve Conrad Veidt-en (Ceaser) át, a címszereplő Werner Krauss-ig mindenki remekel. A játékuk elsőre látásra mai szemmel szimplán ripacskodásnak tűnhet, ebben az esetben kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy akkoriban ez a fajta szerepmegvalósítás volt szokásos.

drcaligari.jpg

A történet alapvetően egy klasszikus jó-rossz közötti harcot mutat, szerelemmel vegyítve és nagyon sokáig úgy tűnik, hogy megint a már akkor lerágottnak számító sablonokat látjuk, de ezen csavarnak egyet az alkotók. Innentől spoileres rész következik! A film elején és végén, egy pszichiátrián járunk és ez az, ami keretbe foglalja az egész történetet (Ezt maga Fritz Lang tanácsolta). Ezen a helyen az összes, a cselekmény nagy részében megismert szereplőt látjuk viszont, kit orvosként, kit pedig betegként. Maga Francis kezeltként jelenik meg, Dr. Caligari pedig az intézet igazgatójaként. Ez a képsor ad igazán mélységet és többletjelentést az egésznek. A pszichiátria felfogható akár egy diktatórikus rendszernek, melyből az egyetlen menekülési útvonal az őrülteknek az, ha meséket kreálnak, melyekben legyőzik a gonoszt az igazgató képében.

Ez már önmagában egy elég erős kiállás az orvostudomány hatalma ellen, a zárómondat pedig még inkább elbizonytalanítja a nézőt, azzal, hogy az igazgató minimum megkérdőjelezhető eszközökhöz folyamodik. Nem vetődnek fel jelentős kérdések, csupán olyanok, mint akar-e egyáltalán valaki jót tenni az emberiségért, és ha igen milyen áron? Vagy pedig az, hogy embertelen eszközök megengedettek-e az ilyen esetekben? (Természetesen egyéb kérdések is felmerülhetnek) A kérdések kapcsán végső konklúziót nem lehet és nem is szabad levonni. Ezek miatt lesz ez a film sokkal több, mint egy sima horror, és válik egy elgondolkodtató, a maga kontextusában igazi remekművé.

the-cabinet-of-dr-caligari-897x495.jpg

Az egész film leginkább a hangulatával és a végső megoldásával emlékezetes a mai napig. Ez becsülendő ebben a korban, melyben a legtöbb horrorfilm kizárólag a jump scar-ekre építkezik, amiknek a nagy részét egyébként is a trailer-ekbe pakolják bele.

A német expresszionizmus azonban bármennyire is formabontó és újító volt, nem volt hosszú életű. A mozgóképek gyártási költségvetései az egekbe szöktek és nem volt magas a bevétel. Egy idő után le kellett állni az ilyen filmek készítésével. Mindenesetre a Dr. Caligari egy valóban klasszikusnak számító film, ami mindenki számára ajánlható, aki hajlandó arra, hogy rászán nyolcvan percet az életéből a horror nagypapájára.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr1715593782

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.