Varázslat igenis létezik. Sokan alapból nem hisznek benne, míg másoknak a hite gyerekkora nyúlik vissza, idővel azonban az is elhal. A Pixar stúdió (Coco; Fel) fogott minden bűbájt és elkészítette az Előre című alkotását, melyben ezen kívül még egy nagyon fontos témát fel is dolgoz. (Csak a szokásos)

A történet szerint régen a világban a varázslények mindenféle technikai vívmány nélkül. Varázslók, elfek, kentaurok és még sok egyéb más faj élt egymással együtt boldogan. Az idő haladtával viszont megjelent először az áram és sok más egyéb, a modern világ nélkülözhetetlen dolgai, és a varázslat úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Ezt igyekszik megcáfolni egy elf testvérpár, akik annak érdekében, hogy a korán elhunyt apjukkal még egyszer találkozzanak, rengeteg mágiával teli kalandon esnek át.

Végre egy eredeti ötlet a Pixartól. Semmi baj nem volt a Toy Story 4-gyel vagy A hihetetlen család 2-vel, csak már tényleg hiányzott egy új, friss koncepció. Most kaptunk egy kalandfilmet, ami nem mellékesen a gyász, az elengedés témájával foglalkozik. Ez sem újdonság ennél a Disney leányvállalatnál, hogy alapvetően felnőtteknek is szóló tematikákat vizsgálnak, miközben az egész filmjük szórakoztató. (pl. Agymanók)

Mint ahogy már korábban írtam, most egy fantasy-be oltott kalandfilmet kapunk, és ténylegesen a már megszokott, klasszikus sémákat kapjuk. Van a kezdeti pont, ahonnan el kell indulniuk a szereplőknek, az út közben rengeteg kalandban vesznek részt, míg a végén eljutnak a célhoz, ahol várja őket a megérdemelt jutalom. Ennyi a cselekmény és nem több, de a felszín alatt olyan mély rétege van ennek az animációnak, hogy egyszer csak azon kapjunk magunkat, hogy miért nem készítettünk magunk mellé papírzsebkendőt.

A rendező, Dan Scanlon saját életéből merített ihletért a sztori elkészítéséért. Testvérével ő is korán vesztette el édesapját, és az a mértéktelen gyász, fájdalom teljes mértékben átjön. A film végén megjelenik a felszabadulás érzése, tehát mondhatjuk nyugodtan, hogy egyfajta terápiakánt szolgált neki ennek a műnek a megrendezése. Nem is csoda, hiszen tele van szívvel és lélekkel.

A két testvér (Ian és Barley vagyis Tom Holland és Chris Pratt) közötti kémia teljesen rendben van, abszolút érthetők a motivációik, az érzéseik és az egymáshoz való viszonyuk. Hozzájuk igazából mindenki csak alájátszik, de annyira szórakoztató és jópofa módon, hogy nem lehet rájuk haragudni. A filmnek a humora amúgy is nagyon jó. Néha már-már Addams Family szerűen morbid az egész, illetve egy nagy adag Hóbortos Hétvége utalás is benne van. (Akik látták, tudják kire gondolok)

Akármennyire is vicces az Előre, az embernek mégis inkább a központi témája marad meg. A hiányt, illetve annak az érzését nagyon finoman, de folyamatosan adagolja, annyira, hogy a végén tényleg nem lehet könnyek nélkül kibírni. Fontos témáról szépen, szórakoztatóan.

Az Előre úgy tud mesélni a fájdalomról, hogy közben végig életvidám marad. Nem mondanám rá egyből, hogy klasszikus, de egy igazán fontos film, ami gyereknek és felnőttnek egyaránt kötelező.