Guy Ritchie legutóbb az élőszereplős Aladdin történetével szórakoztatta a nagyérdeműt, ami ugyan anyagilag sikeres volt, de különösebben innovatív történetmeséléssel senki nem vádolhatja a filmet. Ritchie egy ideje már az Aladdinhoz hasonló nem túl ötletes projektekkel foglalta le magát, pedig a hírnevet számára A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, illetve a Blöff című méltán népszerű, humoros, ötletes és fordulatos filmek hozták el. Az Úriemberek ehhez a vonulathoz próbál visszatérni, és szerencsénkre nem is eredménytelenül.

A szövevényes történet középpontjában Mickey Pearson nagypályás drogkereskedő áll, aki egy napon úgy dönt, szeretne megválni jelentős méretű marihuána birodalmától. Ez persze több más úriember érdeklődését is felkelti, sokan szeretnék átvenni Mickey jövedelmező üzletét, és vele együtt helyét a táplálékláncban. Ezek az érdeklődők pedig, Mickey és bandája szerencsétlenségére, a meggyőzés eszközeként nem kizárólag elegáns teázásokon folytatott hosszú, és elmélyült beszélgetéseket tudnak elképzelni, vannak ennél kevésbé elegáns módszereik is.

A cselekmény dinamikáját az adja, hogy a potenciális üzleti tranzakcióról sok embernek sokféle elképzelése van. Viszont ők természetesen nem tudnak egymás pontos szándékairól, lehetőségeiről és szövetségeseiről. Ebből következően nem tudhatja a néző sem, hogy a következő jelenetben hogyan fordul a kocka, melyik szereplő kerekedik felül az adott szituációban, hogy aztán a következőben végképp alul maradjon. A történések túlzott csavarásával is joggal lehet vádolni a filmet, a sok cselekményszál némelyike pedig kissé elnyújtott, összességében mégis egy okosan megírt, ügyes történetvezetésű mozival van dolgunk.

A forgatókönyvön kívül a film erősségét a szellemesen megírt és jól eljátszott karakterek adják. Olyan stílusos rosszfiúkról van szó, akikkel Ritchie mindig is remekül tudott bánni. Mindenki rettenetesen kemény, és senki sem szeret semmilyen konfliktusban alulmaradni. Magyar párhuzammal élve azt mondanám, Rejtő regényeibe illő figurák ők. Az ilyen alakok hozták meg a rendezőnek az első rajongókat, akik az Úriembereket látva újra elégedettek lehetnek. Azért látszik az idő múlása, egyrészt a karakterek egy része is valamivel elegánsabbak és visszafogottabbak, mint mondjuk a Blöffben voltak, illetve a poénok közt is van egy-két jól elhelyezett posztmodern önreflexió, amik talán Ritchie ízlésének változását is jelzik.

Persze azért nem kell megijedni, továbbra is megmaradt a politikailag inkorrekt alaphangulat, amit ráadásul impozáns szereplőgárda szállít. Hugh Grant újságírója csodálatosan tenyérbemászó, Matthew McConaughey lubickol a karizmatikus csúcsbűnöző szerepében, a legnagyobb fejhajtás mégis leginkább Colin Farrell tökös és jólelkű boxedzőjét illeti, aki bármilyen bajból hajlandó kihúzni a tanítványait. Sajnos azért vannak a stábnak gyenge pontjai is, Henry Golding nem tudja jól előadni a feltörekvő kínai bűnözőt, és Michelle Dockery sem igazán jeleskedik a drogbáró feleségének szerepében.

A fent felemlegetett pár apró hiba ellenére is elmondhatjuk, hogy Guy Ritchie legérettebb filmje lett az Úriemberek. És bár nem annyira friss, mint annak idején az azóta kultstátuszba emelkedett elődei voltak, a mai mozis kínálatból így is könnyed eleganciával emelkedik ki.