A Netflix-en 2019 januárjában debütáltt Io olyan film, ami puszta létével is sokak lelkesedését kiválthatja, gondolok itt a sci-fi rajongókra és a kis, független filmek szerelmeseire egyaránt. Sajnos az előbbi, általam feltételezett rajongást nem érdemli meg maradéktalanul, mégis sok érdekes gondolat vetődhet fel nézőben a film kapcsán.
Az alapfelállás meglehetősen aktuális: a Föld légköre valamilyen okból mérgezővé vált, ezért a földlakók egy űrállomásra menekültek, ami a Jupiter Io nevű holdjának közelében található. A Föld szinte teljesen lakhatatlan, kevés megmaradt lakóinak egyike Sam Walden, akit a nemrég a Volt egyszer egy Hollywood-ban feltűnő Margaret Qualley alakít egészen hitelesen. Sam azzal tölti mindennapjait az egyik utolsó, még lakható zónában, hogy próbálja igazolni apja elméletét arról, hogy van esély újra lakhatóvá tenni a Földet. Eközben pedig igyekszik tartani a kapcsolatot az Io-n lévő szerelmével.
Sajnos ahogy előkerül a szerelem, előjön a film első problémája, nevezetesen hogy műfaji meghatározásában szereplő “sci” előtaggal nem igazán akar mit kezdeni. Bőven adna lehetőséget a történet arra, hogy kibontásra, megvitatásra vagy akár a történet szerint bizonyításra kerüljön sok-sok elvi lehetőség az emberiség túlélésével kapcsolatban, vannak is tétova próbálkozások ebbe az irányba. De sajnálatos módon a keményvonalas tudományos fantasztikum rajongói itt hoppon maradnak. Különösen azért fájó ez, mert a film komor, alkalmanként egyébként kiemelkedően szép képeihez és realista hangvételéhez remekül passzolna a kicsit komolyabb, földhözragadtabb témák felvállalása.
Persze ha a szerelmi szál izgalmasabb lenne, ez egy megbocsátható hibája lenne a filmnek, de sajnos nem az. Sam és Io-n tartózkodó párjának kapcsolata meglehetősen megfoghatatlan, súlytalan és többnyire érdektelen. Később megjelenik a Marvel-univerzumból ismert Anthony Mackie által játszott Micah, aki természetesen egy új romantikus szállal járul hozzá a történethez, sajnos azonban ez sem működik sokkal jobban az előzőnél. Így az Io annak ellenére, hogy története alapján ígéretes filmecskének tűnhet, sajnos a romantika és a tudományosság két széke között a pad alá esik, ahol aztán unalomba is fullad.
A felvetett érdekes problémák ott maradnak a levegőben, amiken aztán a néző tovább gondolkozhat magában, ha kedve tartja. Gondolatébresztőként működni a film, de könnyen lehet, hogy nem környezeti kérdéseken való elmélkedésre fogja sarkallni nézőjét. Ugyanis természetesen felvetődhet a kérdés: Miért esik manapság annyi sci-fi, sőt annyi film abba a hibába, hogy megpróbál olyan érzelmi szálakat behozni történetébe, amikkel aztán nem tud mit kezdeni? Akit zavar a fenti kérdésben megfogalmazott jelenség, akár el is kerülheti eme filmet, aki viszont felül tud emelkedni rajta, az egy érdekes, sőt akár felemelő filmélménnyel lehet gazdagabb.
