Vár egy új élmény?

Aladdin (2019) Kritika

2019. május 28. - Gaax

Lassan egy évtizede már annak, hogy a Tim Burton dirigálta Alice csodaországban megnyitotta az utat a további élőszereplős Disney mesék előtt. Így csak idő kérdése volt, hogy vajon az ezeregyéjszaka meséin alapuló Aladdin, - amely egyébként a 90-es évek egyik legjobb Disney meséje Az oroszlánkirály mellett – vajon mikor kapja meg a maga „remakejét.” Remakeről beszélni viszont kissé talán erős túlzásnak hangzik, hiszen ilyenkor nagyjából mindent szóról-szóra mondanak fel újra. Azonban a legtöbb élőszereplősített Disney rajzfilmben, ahogy itt is, inkább afféle adaptációról beszélhetünk, ami jó pár helyen bizony nem csak hogy kiegészíti, de felül is múlja a rajzolt eredetijét.

17881.jpg

Pedig első látásra a Guy Ritchie-féle Aladdin nagyon furcsának fog hatni, és ezért elsősorban nem a formátum, hanem sokkal inkább a rendező személye a felelős. Az Aladdin ugyanis valamiért olyan patikamérlegen kimért stílussal dolgozott, hogy a vetítés alatt többször is megfordult a fejemben az a gondolat, miszerint, ha nem tudnám, hogy ezt Guy Ritchie hozta össze, akkor biztosan nem mondanám meg. Maga a visszafogottság egyébként valahol érthető, hiszen a direktor legutóbbi rendezése az Arthur Király: A kard legendájával kissé elvetette a sulykot, pedig, ha valami, akkor pedig az Aladdin szinte ordított azért, hogy Ritchie belevigye a maga kissé szemtelen, ámde végtelenül szerethető ismertetőjegyeit.

aladdin2.jpg

Sajnos ez a visszafogottság némileg a látványra is kihatással volt, ami egy ennyire egzotikusnak és nem mellesleg fantasztikusnak érződő világ esetében kissé csalódást keltő, elvégre az ember egy ilyen filmnél pontosan azt várná, hogy az alkotók szabadjára engedik a legvadabb fantáziáikat, hiszen ilyenkor szinte semmi nem köti meg őket abban, - a Disney fejeseitől eltekintve - hogy hogyan kívánják a nagyvászonra álmodni Agraba városát, vagy történetesen a Dzsinni elveszett kincsesbarlangját.

Ha nagyon gonosz akarnék lenni, akkor az Aladdinra az eddig leírtak alapján máris nyugodtan ráhúzhatnám a szimpla közepes jelzőt, azonban ekkor varázsütésre – talán pont egy Dzsinnek hála - a színészek, valamint a sivatag méretű nosztalgiával átfűtött musical betétek olyan erővel törnek elő abból a bizonyos kincses barlangból, hogy elsőre szinte azt sem tudtam, hogy hol keressem az államat. Márpedig a filmet jelen esetben tényleg a színészgárda és az Oscar gyanús dalok mentik meg, amik a korábban taglalt ötlettelenségek ellenére valahogy pont az ellenkezőjét hozták annak, amit az addig látottak alapján elvártam volna. Ha pedig már színészek, akkor itt az ideje szót ejteni Mena Massoud által alakított címszereplőről, aki tapasztalatlansága ellenére remekül hozza a csibész utcagyereket, és bár neki ez az első komolyabb hollywoodi munkája, egy percig nem éreztem azt, hogy félrement volna a castingja. Nem úgy ahogyan a Jaffart alakító Marwan Kenzari esetében, aki a játékidő végére sajnálatos módon egy kétdimenziós tucat főgonosz szintjére züllik le, pedig Kenzari az eredetitől eltérő jóval fiatalabb és vitathatatlanul sármosabb Jaffarja bőven tartogatott még kiaknázatlan potenciált magában.

aladdin3.jpg

A csalódást keltő antagonista után azonban még nem ért véget a kellemes meglepetések sora, ugyanis a rengeteg negatív véleményt kapó Will Smith kiválóan ráérzett a Robin Williams által naggyá tett Dzsinni mivoltára. Bár kissé tartottam tőle, azonban Smith egy pillanatra sem akarja leutánozni Williams játékát, viszont a szemfülesek kiszúrhatnak egy apró ámde annál ötletesebb tisztelgést a legendás komikus irányába. Smith Dzsinnije egyébként nemcsak magában működik remekül, elvégre a közte és a Mena Massoud közti kémia is remek, még annak fényében nézve is, hogy a kék dzsinn ilyenkor általában mindig ellopta a show-t ifjú kollégája elől. Legalábbis addig, amíg Naomi Scott (Power Rangers) Jázmin hercegnője nem kapja meg a neki járó rivaldafényt. Onnantól ugyanis Scott nemcsak a színészi játékával, de a földrepesztő énekhangjával előadott vadonatúj dalával – ami már most Oscar esélyes – konkrétan ránk dönti a mozitermet és akkor még finoman fogalmaztam.

Ami Jázmin karakterét illeti, az írók részéről egy kifejezetten okos húzás volt, hogy felfrissítették, kvázi újra gondolták a hercegnő személyiségét, aki az alapanyaggal ellentétben legalább annyira alakítója az eseményeknek, mint Massoud Aladdinja vagy Smith Dzsinnije. Mindent összevetve a rengeteg baljós előjel ellenére a Disney végül nem bukott bele a Guy Ritchie dirigálta Aladdinba, ami ugyan tényleg elviselt volna néhány merészebb kreatív döntést, mindenesetre az összképet elnézve abszolút nem lehet okunk panaszra, hiszen a hangulat, a klasszikus dallamok, valamint a parádés szereposztás bőven kárpótol minket azért, hogy Ritchie ezúttal inkább a biztonságosabb utat választotta magának.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr2014866104

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása