Steven Spielberg Hollywood egyik kreatív bábája. Életművében komoly szerepe van az alternatív témák klisémentes tárgyalásának. Gondolhatunk a rendező ékszerdobozának olyan kincseire, mint például a Jurassic Park, az E. T. – A földönkívüli, vagy az A. I. – Mesterséges értelem. A művin keresztül rámutatni a természetességre nem áll távol Spielbergtől. Bár másképp, de az A. I. – Mesterséges értelem esetén is ez a stratégia működött. 2018-as Ready Player One néven futó alkotása (rögtön sóhajtsunk is fel, hogy a címet nem fordították le) szimultán felmutatja nézőjének a mesterségeset és a természetest, hogy hangsúlyozza, a két színtér nem különíthető el élesen, oda-vissza hatást gyakorolnak egymásra.

A film épp ezért több dicséretes tulajdonsággal bír. Spielberg úgy tematizálta a videojátékvilágot és annak nagyon is eleven mítoszait, hogy közben nem érvelt sem mellette, sem ellene. Ezzel ügyesen kivédi azt a fullasztóan unalmas lehetőséget, hogy a film egy közhelyes és véget nem érő párbeszédre korlátozódjon kockák és nem kockák között arról, vajon jó irányba halad-e a jelenünk, vagy nem. Telitalálatnak bizonyult az is, hogy a film két olyan (ősöreg múltra visszatekintő) műfajt működtet egyszerre, amik az emberi természet alapvető ingázásait is magukban foglalják: kényszeroptimizmus, kényszerpesszimizmus. Ugyanis a film nem egyértelműen utópia vagy disztópia. A RPO utópia és disztópia is egyben: Spielberg a virtuális tér utópiáját tárja elénk, miközben a valós élet disztópiáját ábrázolja, előbbi kinézete elhanyagolt, míg utóbbié színes. Ez jól hangzik önmagában is, viszont két további dolog miatt rendkívül érdekesnek és tanulságosnak bizonyulhat műfaji kitérőt tennünk.Az egyik, hogy a film ezúton tisztázza az emberi természet viszonyát az alternatív cselekvésekkel és világokkal kapcsolatban: a játék olyan igény, ami mindig is jelen volt az emberiség történelmében, csak épp más technikai feltételek mellett – hiszen hétköznapjaink ellensúlyozása valami tét nélküli szórakozással alapvető szükségletünk, noha itt a játék tétet is kap, mert bekeretezi a valóságot, valamint a kultúrát is. Másrészt érdekes, hogy a legtöbb hazai kritika elmarasztalja az alkotást, mondván: nem elég társadalomkritikus. Mivel mind az utópia, mind a disztópia műfaja a jelenből való kiábrándultsághoz, csalódottsághoz köthető, a film műfaji szellemében alapvetően kódolva van a kritikai magatartás, jobban mondva a kritikai szemlélet az, ami elrendezi a filmes elbeszélés szintjén a világ darabkáit. Ha a stáb ennél direktebbé tette volna a kritikai attitűdöt, felborultak volna a film arányai, és az egésznek csupán annyi tétje lett volna, hogy vagy a kockák mellett érveljünk, vagy a kockák ellen. Vagyis értelmetlen számon kérni a filmen a társadalomkritikai élességet. És épp ebből a műfaji kettősségből adódóan (ugyancsak több kritikával szembe menve kijelenthetőnek tartom) szerencsére(!) nem lett geek-óda a RPO-ból, és ha már itt tartunk, ugyancsak szerencsére(!) nem is hajlik át technológiai konzervativizmusba. A társadalomkritikai direktség a kettő közül valamelyikbe mindenképpen belekényszerítette volna az alkotást; ennek ügyes felismerése és elkerülése az, ami nagyon elegánssá teszi a filmet.A sztori szerint 2045-ben járunk. Arcon csap minket a világgazdaság összeomlása, a társadalmi rétegek között pedig áthidalhatatlan szakadékokat érzünk. Az egyetlen hely, ahol még az ember úgy érezheti, életútja elmozdulhat, fejlődhet valamerre, az egyéniség leleményessége célok elérésében csúcsosodhat ki, az az OASIS virtuális kínálata. A program olyan, mint egy új-internet, ami új társadalmi felállásokat is von maga után, mert majdnem mindenki ebben éli az életét. A játék egy olyan hétköznapi gyakorlat/cselekvés, amin keresztül az emberek kapcsolatba kerülnek egymással, és kultúrát hoznak létre, voltaképpen nem különbözik ez semmiben sem az általunk alakított világtól, ahol a játék olyan szerepet tölt be, mint a nyelv. Wade Owen (a főszereplő) rájön a játék megnyerésének nyitjára, és ezen a ponton megkezdődnek a bonyodalmak. Csakhogy ez a főszál hamar kifárad, mellékszálak pedig nincsenek: egykettőre megszokjuk, hogy főhősünk szinte minden talányt rögtön megold, így egyetlen feszültségforrása marad a filmnek, az ellenséges cég jelenléte. Igaz, a látványorgia mellett eltörpülni látszik ez a tény, sajnos mégis kevésnek bizonyul, ami a cselekményt illeti. Mindemellett a helyzetet tovább rontja, hogy az összes karakter nagyon sekélyes, és ezen az őket játszó színészek sem tudnak javítani, maximum Ben Mendelsohn. A sekélyesség azért válik igazán bosszantóvá, mert a filmet átjárja a Spielbergre oly jellemző szentimentalizmus, ami nem tud megfelelően működni, ha a karakterek érdektelenek maradnak.Az imént említett hibák nem rontják drasztikusan a film értékét, ami a már korábban boncolgatott alapeszményeinek köszönhető. A RPO nem arra hívja fel a figyelmünket, hogy a játék kezd a kultúra helyére kerülni, inkább csak arra, hogy a játék az az ősi mozgatórugó, amin keresztül megélhetjük és tovább alakíthatjuk a kultúrát. Kisgyermekkorban is általános játékgyakorlatokon keresztül csatlakozunk a kultúra elemeihez, éljük meg társadalmi szerepeinket, kapcsolatainkat. A popkultúra a 21. század emberének önreflexiós és fontos műveltségi terepe lett, így annak életvitelé tétele nem az ember felértékelődését vonja maga után, hiszen a cél, hogy játékosként találjunk rá az emberi identitásra – ez pedig egy teljes korszakot lefedő és meghatározó üzenete lehet Spielberg legújabb filmjének.