Az Örökösnő nem egy szofisztikáltan drámai/emberi film a magányról, az elidegenedésről vagy a szomorúságról, hanem az életgyűlölet, a nyomasztó életérzés és a nézők kínzásának nagymestere. Mindez egy semmitmondó másfél órába sűrítve.

A film tartalmát és témáját tekintve még akár érdekes is lehetne; Nojet kényelmesen eléldegélt az apjától havonta kapott járadékból, ám egész családjától biztos távolságban (többezer kilométerre), egészen 68 éves koráig, amikor pedig az aranybánya édesapa elhunyt. A havi járadék nem járt többé, annak helyébe egy másik fejős tehén lépett, az apa tulajdonában álló óriási bérház. Nojet eleinte áldásnak érzi örökségét (már a temetés során is az óráját nézegeti és szinte látni unott és arrogáns szemében a dollárjelek sokasodását), ám kiderül, hogy a hetedik emeleten valami nagyon nincs rendjén. Nojet elhatározza, hogy megismeri a szint lakóit, ám valójában a szerződéseiket akarja látni; amik azonban minden esetben hiányoznak. A nő elkezd utánajárni a dolognak, aminek következtében a rokoni szálak közti „békés” elhidegülésből családi botrány lesz.

Bármilyen izglmasnak hangzik a történet a titokzatos hetedik emelet rejtélyéről és a családi viszonyokról, még véletlenül se essünk abba a csapdába, hogy azt hisszük, izgalmas (vagy legalábbis jó) filmet fogunk látni! A szépen felvett jelenetek, közelik talán a film egyetlen erénye, ám az az érzésem, hogy ezeknek nincs keresnivalójuk ebben a filmben, és nem segítik hozzá ahhoz, hogy az Örökösnő jobbá váljon, csupán lelassítják és még nyomasztóbbá teszik.

A filmben bárki, aki felbukkan, rettentően ellenszenves, de főként a főhősnőnk, Nojet. Végtelen önzése, szerethetetlensgése, keménysége, boldogtalansága az egész lényét áthatja és külsején is megmutatkozik. Nincs olyan pont a filmben, ahol kicsit közelebb kerülhetnénk hozzá, ahol megismerhetnénk, vagy találhatnánk benne bármi szerethetőt. Azzal sincs gond, ha ez nem is volt cél; ebben az esetben viszont egy nagyon erőteljes és sodró történetet kellett volna produkálni.

Nojet egyetlen barátja egy videoklip-rendező, aki valamiért, teljesen érthetetlen módon, szereti ezt a nőt. Hogy mi célja volt ezzel a filmnek? Bemutatni, hogy mindenkit lehet szeretni, hogy a szerelem nem relatív, hogy a boldogság elérhető, de mégsem teszünk érte? Nem tudom, mivel úgy éreztem, mintha ennek a filmnek semmiféle üzenete nem lett volna, bármit, amit bedobott, nem bontott ki. Minden hiányzott belőle, ami egy filmet nézhetővé tehet; üzenet, történet, szerethető/érdekes karakterek, hangulatos atmoszféra, vagy bármi, ami megmozgat valamit az ember bensőjében. Nojeten is csupán egyszer láttuk azt, hogy képes az érzelmekre: mikor barátjától kap egy géppisztolyt, amivel olyan végtelen élvezettel és boldogsággal lövöldöz, mintha nem lenne holnap. Ha eddig nem is lett volna ez teljesen világos, ezen a ponton nyilvánvalóvá válik, hogy ez a nő egy pszichopata.Az Örökösnő nem tudott belehelyezni a világába, így lezárni sem tudta kreált történetét. Perceken keresztül haladunk a főhősnőnkkel a hosszú és sötét folyosókon, szintén perceken keresztül látjuk, ahogy nézi a sötét falakat és ajtókat (mindezeket természetesen nyomasztó pszichodelikus hanghatások kísérik), amiktől a film iszonyatosan elfolyik, mivel az ’elnyújtott, nyomasztó és semmitmondó jelenetek’ vs. ’olyan jelenetek, amikben történik is valami’ aránya körülbel 90-10. És amint ezt észleltem, érezni kezdtem, hogy a film valódi célja az, hogy szörnyen érezzem magam, és közben még unatkozzak is.