Nehéz beszélni a Kurszkról, mert megrázó. A hatása alól még nehezebb kivonni magunkat. Félek, hogy a film hamar el fog veszni az év eleji nagy mozizuhatagban, pedig kifejező erejét tekintve nagyon fontos alkotás lett. A történet részletes ismertetésébe nem igazán mennék bele. Egyrészt, mert nincs is mit ismertetni, összefüggéselméletek vannak, kész. Másrészt, a már megjelent kritikák bőven ellátták ezt a „feladatot”. A történet kontextusait sem célom alább tárgyalni. Egyrészt, mert ezt is már megtették a napvilágot látott kritikák, másrészt, úgy látom, szorosan magával a filmmel alig-alig foglalkozott eddig valaki, pedig a Kurszknak vannak erényei filmként is, igaz, kevés, és ezek is többnyire kísérleti erények maradnak.

Korábbi tengeralattjárós alkotásokkal semmiképp sem mosnám össze, hiszen Vinterberg legújabb filmje már szerkezetében is más szándékokat tükröz, mint a hagyományos tengeralattjárós témák, amikkel sokan eddig is összekapcsolták. A klausztrofóbiás érzésre építő thrilleren bőven túlmutat hatásmechanizmusa és jelentősége is. Nem ugrik fejest az összeesküvéselméletek posványába; a rendezés elegáns – Thomas Vinterberg; a forgatókönyv feszes – Robert Rodat; a politikai szál nem mellékes, épp emiatt neveztem fontosnak a filmet, ugyanakkor igaz, hogy nincs túltolva (és ez sem hiba, épp ezért emészthető), mégis bevállalós kritikai horizontot nyújt – Luc Besson, producer; egy szikár, címszavas ajánlóban így foglalnám össze a Kurszk-mozit.Olyan sztorit kellett megmutatni a nagyközönségnek, aminek már tényeivel tisztában voltunk, ez pedig óriási kihívás egy dráma esetén a feszültségfenntartás számára. Vannak, akik számon kérik a filmen, hogy túlságosan „felmondott” a sztori, de én ezt épp erényének látom. Ugyanis a Kurszkot leginkább az teszi feszültté, hogy a néző pont ezzel a felmondással szembesül, nincsenek visszatetsző, szájbarágós érvelések, szép lassan, nyersen azzal kerül szembe a befogadó, hogy egy olyan kor szerkezetét szenvedi el ő maga is, amiben az emberi életek gondolkodás nélkül feláldozhatók a büszkeség oltárán. Illetve nem is annyira gondolkodás nélkül, hiszen megfontoltan, következetesen felmutatott áldozat volt ez a politikai látszat megőrzése érdekében. Azt hiszem, ez épp elég emberidegen feszültségforrás, és kimeríthetetlen.

Ha már fent szót ejtettem a szerkezetről. A cselekménynek nem meglepő módon van két nagyobb terepe – a víz alatti helyszín, és a víz fölötti –, de, ha akarjuk, négyfelé is célszerű elosztanunk: a tengeralattjáró belső tere, a feleségek a városban, az orosz tengerészek, az angol tengerészek. Ez elsőre kuszán hangzik, de nincs okunk ehhez fenntartásokkal hozzáállni, jól szerkesztették az események váltakozását, a különféle szálak épp akkor cserélik fel egymást, amikor már indokolt is, hogy többet megtudjunk a párhuzamosan zajló folyamatokról, nincs fölösleges ugrálás, ez a négy színtér egy adott feszültséghez kapcsolódik, amit felváltva pezsdítenek. A helyszínek közös pontja a tehetetlenség, az a tehetetlenség, amit pont a vezetők érdekei eredményeznek egyedüliként, holott épp a cselekvést is ők indíthatnák be. A filmnek erőssége a kamerahasználat: pár jelenetben nagyon hosszú vágás nélküli képeket kapunk, másutt pedig kézikamerás megoldással operálnak – ezek nem zavaró tényezők, lokálisan inkább a valóságérzetet okozzák, egyébként meg nem használják túl ezeket a technikákat, nem részegültek meg tőle; így nem is idegesítő, inkább súlya van, amikor a módszerre hagyatkoznak, pl. a víz alatt oxigénpatronok keresése közben.
Vinterberg filmje a legvalószínűbb, ugyanakkor legbűzösebb potenciált választja. Hogy a legénység katasztrófa utáni kisszámú túlélőjével csak közvetve végzett az oxigénhiányos állapot, elsősorban a politikai gőg, makacsság, egy újjáépülő nagyhatalom faszméregetése fokozta és okozta a kollektív drámát. Mindenképp kollektív, hiszen a személyes bukások mellett a családok tragédiájával is szembesülünk, sőt a zárás konkretizálja, hogy politikai/(poszt)hidegháborús bűnnel állunk szemben, ami annak ellenére, hogy az erős látszat miatt történt, épphogy megingatta a kisember hitét, bizalmát a hatalmat gyakorlókban. Serkenti mindezt az is, hogy a tengeralattjáró kihajózásával a perspektíva is kiszélesedik, szélesebb vászonra váltott a stáb, és ezen a ponton szélesedik ki a cselekmény is, ahogy a felelősség „terepe” is csak egyre inkább növekszik. Mindezt együtt vizsgálva cseppet sem meglepő (ha olvasol több kritikát, néhányan nagyon is funkciótlan húzásnak tartják), hogy David Russell – Colin Firth – karaktere mindvégig együttérzéssel és empátiával viszonyul a helyzethez, sőt mikor utoljára látjuk, kimondottan letört. Ezen szegmensek összessége Russell személyével bezárólag jól ábrázolja és kellően elénk tárja, hogy a Kurszk nem szimpla tengeralattjárós dráma, hanem családi, nemzeti, hidegháborús is, és voltaképpen az emberiség politikai konvencióinak/érdekeinek kritikája, tragédiája; túlmutat egy nemzeten is, az emberiség kudarca (bármekkora nagyotmondásnak is hangzik).A tehetetlenség mint feszültségfaktor összességében nem rossz irány, ami bajos, hogy nem is újszerű a művészetben. Emiatt a film egészén nem tud érvényesülni ez a stratégia, maximum azzal nyújt egy kis pluszt, hogy a vízalatti tehetetlenséget voltaképpen lemodellezi a szárazföldi, és a tragédia valahol a kettő ütközésében fogan. Bár a sztorin és a kontextuson kívül tényleg nehéz túl sok dolgot kiemelni, azt hiszem, az belátható, hogy a Kurszk (noha filmes repertoárját vizsgálva mérsékelt) jelentősége abban rejlik, hogy egy beszédmódot keres, amin keresztül egy ilyen kollektív traumát kritikai nézőponttá lehet alakítani (talán még aktualizálni is, de remélem, nem szorulunk majd arra).