Neil Armstrong, az első ember a Holdon. Még kimondani is meseszerű, így nem csoda, hogy a kisgyermekek jó része az űrbe vágyik. De vajon tényleg olyan felemelő élmény asztronautának lenni? Erre ad választ Az első ember.
Az 1960-as évek Amerikája. Tombol a hidegháború és az űrverseny az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. A szovjetek egymás után érnek el sikereket, míg az USA igyekszik felzárkózni a küzdelemben. Egy esetleges holdra szállás viszont behozhatatlan előnyt jelentene Amerikának a rivalizálásban, és új távlatokat nyitna az egész emberiség előtt. De milyen áron?
Az első ember már témájából adódóan is nagyon könnyen válhatott volna egy Apollo 13-hoz hasonló heroizáló pátosz-mozivá, melyben a hős amerikaiak pionírként jutnak eddig soha nem látott messzeségekbe. Damien Chazelle-nek viszont más elképzelései voltak az alapanyagot illetően. A Whiplash és a La La Land rendezője ezúttal egy meglehetősen komor hangulatú, sokszor igen nyomasztó és felkavaró filmet forgatott, mely teljesen mellőzi a hősies, dicsőítő ábrázolásmódot. Értelmezésében a holdra szállás egy elkeseredett próbálkozás, mely emberéleteket követel, családokat tesz tönkre és felőrli a benne résztvevő űrhajósok, szakemberek és hozzátartozóik idegeit. A középpontban pedig ott van Neil Armstrong (Ryan Gosling), akinek vállát nem csak felszerelése és a küldetés súlya nyomja, de magánéleti tragédia is.
Az űrhajós lét a maga életveszélyes valójában jelenik meg előttünk. A rendező klausztrofób képekkel operál és inkább az űrhajón belüli képek uralják a vizualitást, mintha mi is ki lennénk téve az idegpróbáló feladatnak. Az űrhajót gyakorlatilag ócskavasnak láttatja, melynek kicsike ablakain keresztül tárul fel a lenyűgöző, de félelmetes látvány. Hatalmas szerepet játszik még a hang is. A rakéták energiája gyakorlatilag megegyezett egy kisebb atomtöltetével, így a kilövés rázósabb volt, mint egy rodeó verseny. Ezt ellensúlyozza az űr teljes csendje, mely fojtogató, akár a légüres tér.
Az első ember látványa végig lenyűgöző (köszönhetően az IMAX kameráknak is) és az alkotók ügyesen keverték bele a filmbe az Apollo 11 misszió archív képeit is. Az erőteljes villódzások realisztikusak, de sokszor már idegesítőek és epilepsziás nézők számára akár veszélyt is jelenthetnek.
A film egészét is a személyes hangvétel jellemzi, melyre a gyakori közelképek is ráerősítenek. A szereplők érzelmei, reakciói intimek és közeliek, és egyáltalán nem a hősies lelkesedés tükröződik rajtuk. Ez a legjobban Armstrong feleségén (Claire Foy) látható, akit rendkívül próbára tesz férje és gyermekei apja elvesztésének gondolata. Számára mindez nem nemes küldetés, hanem egy végzetes játék mások életével. Meglepő módon Armstrongon sem látszik az az odaadás, amit egy ilyen férfiútól várnánk. Az asztronauta minden tettében érződik az a hiány, amit rákos kislánya elvesztése okozott számára. A halál már az élete részévé vált és elválaszthatatlan társként kíséri őt mindenhová, akár a Földön, akár az űrben jár.
A feszült légkört alázatos és erőteljes színészi játék támasztja alá mindenkitől. Gosling gyakorlatilag eggyé válik Armstronggal, de a Buzz Aldrint alakító Corey Stoll is meggyőző a maga lazaságával, cinizmusával és kíméletlen őszinteségével.
A zene szintén nem egy dicshimnusz az emberiség úttörőinek. Justin Hurwitz muzsikája néha már az Interstellar dallamaihoz hasonlóan nyomasztó, feszült hatást kelt az emberben, mely elsősorban a landolás jelenetét teszi feledhetetlenné.
És bizony az asztronauta lét nem csak menő röpködéssel telik, hanem a centrifugális erő miatti rosszulléttel, technikai problémákkal és halálos balesetekkel, melyekhez még csak fel se kell szállni a Földről. Döbbenetes képeken láthatjuk azt is, amint sokan kifejezetten tüntetnek a holdmissziók ellen, amiket túl drágának és haszontalannak ítélnek (ne feledjük, hogy 1969-ben a vietnami háború is rengeteg társadalmi feszültséget generált). Szintén kevéssé ismert tény, hogy az Apollo 11 űrhajósait visszatérésük után még hetekig karanténban tartották, hogy biztosan ne hozzanak haza semmilyen kórokozót. Fellengzésnek itt bizony tényleg nem sok helye van.
Ebből adódóan talán a film egyik sarkalatos botrányköve is érthetővé válik. Az első embert sokat támadták azért, amiért nem ábrázolja az amerikai zászló kitűzésének pillanatát. Bár maga a zászló látható a Hold felszínén (sőt a film több pontján is felbukkan), de az ominózus pillanat elmarad...és ez így van rendjén. Ha belegondolunk ez a pillanat egy ilyen koncepcióban túlságosan is patetikusnak hat, arról nem is beszélve, hogy a csillagos-sávos lobogó kitűzése már akkor megosztotta az embereket (sokan sérelmezték, hogy az űrhajósok nem egy az egész emberiséget képviselő jelképet választottak). Az amerikai zászló inkább a hidegháborús kontextusban értelmezhető, hiszen az USA elsődlegesen a szovjetek legyőzése miatt juttatott embert a Holdra. Persze lehet, hogy a konteo-hívők fantáziája is beindul, akik a zászló állítólagos "lobogásával" bizonygatják azt az összeesküvés elméletet, miszerint a holdra szállást valójában egy stúdióban vették fel.
Az első ember talán egyetlen negatívuma, hogy néha talán nehezen találja meg az arányokat az egyes események fontossága között. Kissé önkényesnek tűnik az, hogy az alkotók mely eseményeket hangsúlyozzák és melyikeket helyezik háttérbe, de mindez mégsem töri meg a történet lendületét, ami végig lebilincselő marad. A giccs csupán egyetlen ponton úszik be Armstrong kislányának karkötője formájában, de ez is még bőven a bocsánatos bűnök közé tartozik.
Összességében Chazelle egy igazi mesterművet alkotott Az első emberrel, amit még hosszú, hosszú ideig emlegetni fogunk. Erős kételyeim vannak afelől, hogy a film eredeti rendezője, Clint Eastwood képes lett volna hasonló teljesítményre és főleg hasonló szemléletmódra. Armstrong megpróbáltatásai talán a Whiplash dobosának kálváriájára rímelnek leginkább; a nagy tetteknek nagy az ára. Vajon megéri mindent feláldozni a sikerért?
Ha pedig a film megtekintése után tekintetünket a Holdra emeljük, egészen máshogyan nézünk majd égi kísérőnkre és teljesen átértékeljük magunkban azt a "kis lépést", amihez megannyi tragédián át vezetett az út.
