Lehet szeretni vagy nem szeretni, de Rowan Atkinson igazi egyéniség. Vajon miként formálja meg harmadszor is a balfácán brit titkos ügynök karakterét?
A kibertámadás a Mr. Robot óta mindannyiunk rémálma, de a brit titkosszolgálaté különösen. Miután egy ismeretlen hacker kiszivárogtatja az MI7 embereinek pontos személyazonosságát, az egyetlen megoldás, hogy egy azóta visszavonult ügynökre bízzák az Egyesült Királyság sorsát. Így kerül a képbe, Johnny English, akinek ezúttal talán előnyére válik elmaradottsága a modern technológiában. Vagy mégsem?
Bár rengeteg kritika érte ezt a filmet, pár dolgot érdemes előre leszögezni. A Johnny English újra lecsap egy igazi Rowan Atkinson-mozi. Ha valaki a föld alá menekül Mr. Beantől vagy Johnny English-től, akkor az nem ettől fogja megszeretni. A poénok továbbra is kiszámíthatóak, jórészt az ügyetlenségre és a gegekre építenek, a humor angol, mint a bulldog és jól kidolgozott történetet még a Vámház körüt 9-ben is nagyobb eséllyel találunk. De ki a fenét érdekel mindez, amikor Rowan Atkinson rázza a Darude Sandstorm című opuszára?
Azt azért az alkotók is belátták, hogy a korábbi epizód humorfaktora - mely főleg English kiöregedettségére épített - hagyott némi kívánnivalót maga után, így ez kukázásra került. Emellett újra láthatjuk English jobb kezét, Bough-ot (Ben Miller) is, aki nélkül a tökkelütött ügynök sokszor teljesen elveszne, akár a Brit Birodalom. English pedig meglehetősen mulatságos perceket szerez nekünk, ahogy a kibertechnológia vívmányaival viaskodik (elsősorban a VR-ral).
A Johnny English harmadik részének kritikai sikertelensége valószínűleg több tényezőnek is betudható, de véleményem szerint az egyik legfontosabb a komikus tendenciák megváltozása. Napjainkban a vígjátékok (különösen az akció-komédiák) előszeretettel építenek különösen eltúlzott, már nevetségesen erőszakos jelenetekre, trágár humorra vagy politikai inkorrektségre, elég csak a Kingsman-szériára gondolni. Ezeknek mind meg van a maguk szépsége, de néha visszasírom a régi jó, gegekre építkező darabokat, mint az Airplane, a Nagy durranás-mozik, a Top Secret vagy a Csupasz pisztoly-széria.
Bár a Johnny English nem mérhető ezekhez a klasszikusokhoz és stílusban is eltér ezektől, abban nagyon is hasonlít ezekre, hogy hibákra, bakikra és vizuális poénokra építkezik. Atkinson mozijának nagy hiánya,hogy a humor főleg abból származik, hogy már általában előre tudjuk a karakter reakcióját így az akármennyire is abszurd, nem ér minket meglepetésként. Ezzel szemben egy Leslie Nielsen film poénjai szinte mindig váratlanok és kiszámítatlanok. Ennek ellenére én szinte minden mozzanatát élveztem English bénázásának és eszembe sem jutott ezért komolyan számon kérni az alkotókat, hisz a műfaj alapszabályainak eleget tettek. Számomra bizonyos poéntípusok sohasem válnak unalmassá, lehetséges hogy a bennem lévő gyermek mondatja ezt velem.
További pozitívum, hogy a Johnny English még mindig egy jókora pofon a brit önfellengzésnek. Mintha James Bond tökéletes ellenpontozása lenne, akire az Egyesült Királyság mégis az életét kénytelen bízni (talán nem is olyan abszurd elgondolás ez a Brexit utáni Nagy-Britanniában). Néha bizony nem árt, ha egy nemzet kissé groteszk önképet is képes adni magáról. Talán változnak az idők és változik a humor is. De számomra még mindig szórakoztató ezt a furcsa alakot látni a világ megmentőjének szerepében. Emma Thompson és Olga Kurylenko (a Quantum csendje Bond-lánya) mint mellékszereplők alázatosan támasztják alá Atkinson pancserkodását, aki továbbra is puszta jelenlétével lopja el a show-t. A magyar szinkron pedig ebben az esetben még mindig telibe talált, köszönhetően Kálloy Molnár Péternek, aki továbbra is eggyé válik Atkinson figurájával.
A Johnny English újra lecsap igenis a szórakoztató és humoros akcióvígjátékok sorát gyarapítja és minden hibája ellenére is kitűnő könnyed szórakozást nyújthat egy felüdülni vágyó családnak vagy társaságnak.
