Visszatért a mozivászonra a legismertebb csillagközi sportvadász. Az előzetes hírek a projektről biztatóak voltak, főleg amikor kiderült, hogy a műfajban veteránnak számító Shane Black lesz a rendező és forgatókönyvíró (aki egyébként maga is tagja volt az eredeti, 1987-es Ragadozó szereplőgárdájának). Így mondhatni előre borítékolható volt, hogy egy, a 80-as évek klasszikus akciófilmjeit idéző alkotást fogunk kapni. De vajon mindez elegendő ahhoz 2018-ban, hogy a nézők jegyet váltsanak a filmre?
Ismeretlen idegen űrhajó zuhan le Mexikóban. A mesterlövész Quinn McKenna (Boyd Holbrook) társaival éppen egy titkos küldetést teljesít, amikor szemtanúi lesznek az esetnek. Azonban amint a hajó közelébe érnek, egy rendkívül fejlett technológiával bíró humanoid lény, egy Ragadozó támad rájuk. Egyedül McKenna éli túl a találkozást, aki a harcképtelenné vált űrlénytől elveszi a maszkját és a karpáncélját. Nem sokkal ezután az amerikai kormány emberei üldözőbe veszik őt, ezért a zsákmányát elküldi a családjának, mielőtt fogságba esik. Miután visszavitték Amerikába, és a kormányügynökök egy titkos bázison kihallgatták, McKennát összezárják egy csapat volt katonával, hogy együtt várják a börtönbe szállítást. A baj ekkor üt be, ugyanis a Ragadozó megszökik a bázisról, és elindul visszaszerezni a felszerelését, ezzel veszélybe sodorva McKenna családját. A katonák egy tudóssal összefogva elindulnak megállítani az űrlényt, mit sem sejtve róla, hogy a végtelen űr sötétjéből egy sokkal nagyobb fenyegetés tart feléjük.
A Predator-sorozatnak soha nem a csavaros, jól megírt történet volt az erőssége, és ezen a 2018-as film sem változtat (még akkor sem, ha érezhetően elég izzadtságszagúan próbálkoznak a filmes univerzumépítéssel). De ez nem feltétlenül baj, hiszen John McTiernan már 1987-ben lefektette a franchise alapjait: feszült hajsza a vadonban (legyen az a dzsungel, vagy egy nagyváros) a vadász és a préda között. Ahogy a főhős körül sorra hullanak el a társai, vele együtt drukkolunk, hogy sikerrel járjon a csak a gyilkolás élvezetéért vadászó űrlénnyel szemben. A probléma az, hogy ezt a fajta feszültséget és a kiszolgáltatottság érzését Shane Black filmje egyszerűen nem tudja megteremteni.
Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy A Ragadozó unalmas lenne. Éppen ellenkezőleg: a film folyamatosan pörög, egyik akciójelenet követi a másikat, és ha éppen nincs is akció, akkor a szereplők sütnek el egy-egy poént. Csak közben az izgalom hiányzik az egész filmből. Egy percig sem éreztem azt, hogy szorítanom kéne McKennának és társainak, hogy sikerrel járjanak a Ragadozóval szemben. Ennek az okát leginkább abban látom, hogy a karakterek többsége fájdalmasan egysíkú és sablonos figura. Mindannyiuk közül a Boyd Holbrook által alakított McKenna van a legrosszabb helyzetben, aki a kétórás játékidő alatt sem tud kilépni a „tökös amerikai katona, aki egy műanyag kanállal is képes elbánni egy kisebb hadsereggel”-kliséből. A társai már más lapra tartoznak, bennük még láttam fantáziát, de sajnos túl sokan vannak ahhoz, hogy mind kibontakozzanak. Ami igazán kár, mert a köztük folyatott párbeszédek a film legszórakoztatóbb elemei közé tartoztak, Shane Black ezen a téren nem vallott kudarcot. Maga a főgonosz sem túl eredeti: egy sima Ragadozó helyett most egy még nagyobb Ragadozó vadászik az emberekre (akinek már kutyái is vannak).
Maguk az akciók jól koreografáltak, és egyszerre keverednek bennük az 1-2. rész erdei és városi harcjelenetei. A hangeffektek jól szólnak, a zene viszont elég feledhetőre sikerült, pedig itt-ott még Alan Silvestri dallamait is megidézi. A különböző speciális effektusok hozzák az elvárható szintet látványos robbanásokkal, és a Ragadozó fegyverarzenáljának köszönhetően véres húscafatokká váló emberekkel.
Összességében a 2018-as Predator hozza azt, ami egy B-kategóriás akciófilmtől elvárható: agykikapcsoló akciójelenetek, különös kegyetlenséggel gyilkoló földönkívüliek, mocskos szájú macsó férfiak. Ennél többet fölösleges várni Shane Black filmjétől.
