A színházi közvetítések korából lehet ismerős a pillanat, mikor nemzetünk neves színművészei köszöntek vissza a királyi televízió képernyőjéről. A kilencvenes évek elején, vagy régebben született generációk unalmas délutáni óráikban nem csak a mesecsatornák kínálatával, de akár a budapesti színházak műsoraival is megismerkedhettek. A brit National Theatre Live nevű kezdeményezésnek köszönhetően azonban néhány éve világszerte nézők tízezrei csodálhatják meg a vászonra vetített előadásokat. Ez a kis beszámoló is egy ilyen vetítés hatására született, mégpedig a 2015-ben színpadra állított Hamletet nézhettük meg Benedict Cumberbatch főszereplésével.
A Hamletről köztudott, hogy a világ legtöbbet játszott színdarabja, a rajongók idézni tudják az egyes monológok kezdő sorait, sőt a rengeteg megvalósításnak (legyen az filmes, vagy színházi) köszönhetően külön ízlés, értelmezésmód és kultusz épült a mű köré. Shakespeare öröksége itt él velünk és sorozatosan újabb és újabb kortárs környezetbe ágyazva mutatja meg nekünk, milyen rétegeket hámozhatunk ki ebből a szövegből. Hisz nem kérdéses, hogy egy örök érvényű műalkotásról van szó, mely a színházi kultúrában járatosak számára rengeteg jelentéssel bír. Mivel évekig szoros kapcsolatot ápoltam a színházzal, természetesen megragadtam a lehetőséget, hogy mozivásznon élhessem át azt, amit mások ezer fontos jegyárért cserébe élvezhettek.
Benedict Cumberbatch személye, ismertsége a filmiparban egyértelműen magyarázza a horror árakat, de ettől függetlenül a produkció önmagában is elismerésre méltó. Természetesen egy egyszerű beszámolóban nincs helye a színikritikának, éppen ezért csak kiemelném, hogy a címszereplő mellett milyen értékekkel is bír ez a Hamlet előadás. A produkció művészeti értéke megkérdőjelezhetetlen, hiszen több neves alkotó is helyet kapott a csapatban. Például Ophelia szerepében Sian Brooke, vagy a Horatiot alakító Leo Bill. A színpadkép egy rideg, zord világba kalauzol minket, ami egyre inkább a szereplők köré zárul és szép lassan átveszi a halál színeit. Szerencsére a zenei aláfestések és a jelmezek is egy modernebb kort idéznek meg. Az elektronikus betétek mellett a századforduló idéződhet meg a nézők előtt. Az egyetlen sajnálatos dolog számomra az volt, hogy a magyar felirathoz a - saját véleményem szerint - nehezen érthető Arany János fordítást használták. Amint felismertem, rájöttem, hogy komoly kihívás elé állítja az átlag magyar nézőt ez a vetítés, de végül is hamar hozzá lehet szokni az archaikus szöveg olvasásához.
Túllépve magán a színházi előadáson, koncentráljunk arra, hogy mit tud adni ez a produkció egy térhatású hangrendszerrel felszerelt mozi teremben, egy óriási vászonra vetítve. Olyan, mintha ott lennénk? Nem. Összehasonlíthatatlan a két forma. Illetve szükségszerűen be kell látnunk, hogy a filmes technika rengeteg akciót úgy tud megmutatni nekünk, ahogy élőben esélyünk sem lenne megtapasztalni. Az operatőri munka komplexitása, az a művészi kifinomultság, amivel a felvétel módját, szögeit és még magát a vágást is a dramaturgiához igazították egészen lenyűgöző. Az alkotók gondosan ügyeltek, hogy a kamerák kövessék a színpadi mozgásokat, a színváltásokat, de közben ne engedjenek sokkal többet láttatni, mint amire az első sorból lehetőségünk lenne.
A kezdeményezés, melynek keretén belül az NT Live a világ különböző országaiba eljuttatja ezeket az előadásokat, egyedülálló. Nem csak egy marketingfogás, vagy egy felfújt lufi, hiszen minden projektjük karitatív tevékenységre hívja fel a nézők figyelmét. A Hamlet végén maga Cumberbatch mond beszédet, melyben adakozásra ösztönzi a tömeget.
Ezt az előadást moziba vinni egy híd korok, művészeti ágak és generációk közt egyaránt, amit a posztmodern után már egyre nehezebb véghez vinni. Az ingerekben gazdag kulturális közegünk rengeteg dolgot fed el előlünk, amire szükségünk lenne. Néha azonban jól esik egy moziterembe beülni, kicsit elcsendesedni, és figyelni az emberi lélek legsötétebb vívódásait.
