„A szuperhősködés egy diszkriminatív szakma”

2018. május 15. - Németh Míra

Mi történik a szuperhősök (és antiszuperhősök) világában, ha újak furakszanak be a régiek világába? És ha ezek az új szuperhősök nem éppen olyanok, amilyeneknek a klasszikus szuperhősöket megszokhattuk? Ha a szupererejük valamiféle teljesen hétköznapi problémával, vagy egy társadalom által elítélt vonással társul? Vegyünk például egy tizenéves gyereket, aki a kezéből tüzet tud lőni, ezzel mérhetetlen pusztítást okozva – de mellé túlsúlyos és cukorbeteg? Vagy egy szuperhősnőt, aki szupererős – de mellé leszbikus?

A Deadpool második része hozza az első részhez méltó humort és a kikacsintásokat a filmből, az erejét ennek a résznek is ezek az elemek adják; ám a „szuper erejét” és várható „szuper nézettségét” arra is felhasználja, hogy kicsit a fent említett problémákról is beszéljen - persze nem szájbarágósan vagy giccsesen, szóval nehogy bárki is azt higgye, hogy a Deadpool 2 egy feminista szösszenet. Arról van szó, hogy egy napjainkban igencsak divatos témát, a diszkriminációnak a problémáját is elrejti a vásznon, és megmutatja: a tökéletlenség sem feltétlenül rossz, sőt, akár izgalmasabb is lehet, amit főhősünk be is bizonyít a ’tévedhetetlen, tekintélyes és tökéletes’ Marvel-hősök folyamatos parodizálásával. Deadpool sokat hibázik, nem is várunk tőle mást, elvégre egy antiszuperhős, akit a tökéletlensége és szarkasztikus világlátása miatt szeretünk annyira – ám ezúttal egy olyan óriási problémát vét, ami az egész életét tönkreteszi, és amit már ő sem tud csupán egy jó poénnal elütni. Ez a magánéleti tragédia ível át az egész filmen, hősünk bármit tesz, azért teszi, hogy helyrehozza a hatalmas hibát – már ha egyáltalán helyrehozható. Így keveredik össze a nem éppen tipikus mutánssal, a túlsúlyos és érzékeny kamaszsráccal, Russellel, aki mindenáron bizonyítani akar - és bosszút állni azon, aki egész addigi életében bántotta. Barátságuk egyoldalúan indul; eleinte csak Russell akar összefogni Deadpoollal, mivel tudja: egyedül nem megy semmire a szuperhősök világában, Deadpool ’miért?’-jére pedig annyit felel: „Láttál te már túlsúlyos szuperhőst? Nem. Ez egy diszkriminatív szakma.”A már említett kikacsintások pedig talán még ütősebbek és merészebbek, mint az első részben; Deadpool kiszólásai a filmből olyan érzést keltenek, mintha egyszerre lenne a vásznon és ülne mellettünk. Önmagáról, a klasszikus szuperhősökről, a film forgatókönyvéről és a filmben használt CGI-technikáról a tőle megszokott szarkazmussal és humorral beszél, ezzel (továbbra is és ismét) kifigurázva a magukat olyan komolyan vevő hősöket és a végeláthatatlan szuperhősgyártást, valamint magát a blockbuster -és franchise rendszerét. Az akciójelenetek is ütősebbek voltak az előző részhez képest, amelyekből nem spórolták ki a művért, de a szerteszét heverő testrészeket sem. Deadpool továbbra is halhatatlan és ezt ki is használja: azzal, hogy bármennyi ütést és golyót elvisel, akciómutatványok végeláthatatlan tárházát vonultatja fel. A zene pedig az első részhez hasonlóan zseniálisan összeválogatott; épp annyira nem az adott jelenethez illő, amennyire azt egy paródiától elvárjuk. És ha mindez nem lenne elég: a habos tortára megkapjuk a cseresznyét egy új jó-rossz (anti)szuperhős, Josh Brolin személyében.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr7113940454

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása