A hernyó foglyai

Kultuszfilmekről kétezer karakterben #7 - Trainspotting

2018. május 03. - Szabó Zsolt Szilveszter

Értekezésünk tárgya vitán felül az 1990-es évek egyik legjobb filmje, mely a bemutatása óta eltelt huszonkét évben előbb kultuszfilmmé, majd fokozatosan megkerülhetetlen drogos-alapvetéssé nemesedett. Danny Boyle remeke, a Trainspotting okostelefonokra „komponált” ajánlója ma így festene.

A rend és törvény őrei elől menekülő utcagyerek, Renton (Ewan McGregor) lelki szemei előtt leperegnek egy átlagos életpálya csábító lehetőségei, annak minden átkozottul unalmas és kisszerű elemével. „Válaszd a melót, a karriert, a családot, vegyél egy óriás képernyős tévét, mosógépet, autókat, CD-lejátszót, elektromos konzervnyitót, és még, ami csak belefér.”  Persze nem ezek a kétes értékű kispolgári vágyálmok jelentik hősünk számára a boldogság netovábbját. Renton egyáltalán nem akar „normális” lenni, esze ágában sincs betagozódni a középszer társadalmába. Az első,  felszínes tekintet számára tipikusan brit, popos sikátorkomédiának látszó mozi masszív kábítószerfogyasztó ifjonca fel is teszi magának a kérdést: „Miért tenném én is ezt?” Nemet már tud mondani, de igent még nem képes „aratni”. Még halványan sejti, mi lenne a jó, a helyes irány, de a „hernyó üregéből” egyre nehezebb és hosszabb a kifelé vezető út. A csillogó tű által megbabonázott fiúnak szinte már semmi esélye bejutni egy másik, értelmesebb világ kapuján. A Trainspotting nem a heroinról szól, hanem olyan fiatalokról, akik éppenséggel heroinisták. A rendező nem ítélkezik, hanem csak ábrázol, nem elemez, hanem csak mesél, nem magyaráz, hanem bemutat egy élethelyzetet. Fájóan érzékletesen ábrázol, meséje minden sorát szenvedés járja át, és – látszólag – részvétlenül, olyan akkurátusan, idézi meg drogosok pokoljárásának stációit, akár egy megszállott. A Trainspotting egyetlen végtelenített mámoros állapot, a valóságot elviselhetetlennek tartó fiatalok menekülése a hernyó üregébe. A szer által kitágított tudatukban valósul meg álmuk, a kábítószer révületében teljesedik ki az életük. Fokozatosan meggyőződésükké válik, hogy az így megteremtett álomvilág tisztességesebb, mint az álszentségek által szabályozott nyárspolgári életvitel. A kábítós létmód néha brutális, máskor vicces, de tempója mindig magával ragadó. Boyle filmjében különböző stílusok keverednek, számos nagy pályatárs előtt méltóképp tiszteleg is a direktor. Az avatott szem felfedezheti képkockáin az angol kisrealizmus hagyományait (pl. Ken Loach művészetének gyökereit) ugyanúgy, mint az abszurd elemeket, Jarman tartalmi és formai radikalizmusát, vagy épp Frears keserédes humorát.  Ha a fenti röp-elemzés nem lenne elég e remekmű erényeinek bizonyítására, a film utánozhatatlan, védjeggyé lett figurái, a skót akcentus, a lendületes tempó, és az azóta szállóigévé váló találó beszólások, no meg a zseniális soundtrack említése biztosan megteszi a magáét, így mai szemmel sem tűnik kopottnak a Trainspotting dicsfénye, mely bemutatása pillanatától beragyogja mind a mozinézők, mind a kritikusok irányából.

Cikksorozatunk korábbi részei:

1. Amélie csodálatos élete

2. Ponyvaregény

3. Hős

4. A Faun labirintusa

5. Nyolc és 1/2 

6. Amerikai szépség

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr2413886272

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása