Sokatmondó előhangot és végül megosztó visszhangot kapott Francis Lawrence új filmje, amiben végre a nagy Jennifer Lawrence-vetkőzés is megtörténik. A színésznő munkásságát bemutató sorozatunk ezennel el is ért a csúcspontjára. Figyelem! A kritika spoilereket tartalmaz, így ha még nem láttad a filmet, jól gondold át, hogy elolvasod-e.
A film műfaji megnevezése thriller, így hát igyekszünk alkalmazkodni a felvillanó piros karikához. Már a körítésről is a vér jut eszembe – ülök egy vörös bársonnyal burkolt székben a Vörös veréb című alkotást nézve, és a szemem láttára egy vörös balerinaruhában táncoló hölgynek derékba töri karrierjét egy véletlennek tűnő baleset. Avagy sípcsontba – a lényeg hogy a reccsenés hangja és a látvány eléri az első megrendülést. Ezzel meg is alapoztuk a történetet: egy tönkrement táncos karrier, majd egy ilyenkor általában felbukkanó nagybácsi kliséje következik, és persze ne feledkezzünk meg az otthonában ápolásra szoruló anyáról.A nagybácsi, Ványa azonnal belerángatja műtött lábú prímabalerinánkat, Dominika Egorovát egy gyilkosságba. Mivel a lány jól szerepelt – sok dolga nem volt: ült egy ágyon, amíg az őt leteperni készülő férfinek elvágták a torkát egy nagyon kecses dróthuzallal – irány a kiképzés. Egy hírszerző titkosszolgálat szadista táborába kerül, ahol egymás előtt kell vetkőzni – igen itt az ominózus jelenet –, valamint szado-mazo szexet nézve tréningezik a táborlakókat arra, hogy fapofával közösüljenek bárkivel. De azért csábítani még legyen kedvük, sőt tudjanak is. Azért a mi Dominikánkban nem rossz vér folyik, ugyanis már a kiképzés elején simán szétveri társa arcát egy csapteleppel. A film hossza közel két és fél óra. A lényegi rész sajnos nagyon későn kezdődik el: mire odaérünk, hogy bonyolódnak a szálak, elfelejtjük, hogy miért is. Érthető, hogy le kellett vetkőztetni és zuhanyoztatni végre Jennifer Lawrencet, de ehhez nem lett volna szükség egy 142 perces filmre.
A kiképzésen persze nem szerepel jól, de ő kapja a legjobb melót – meglepődtünk. Itt kezd el bonyolult lenni minden szál, ugyanis hirtelen mindenki kettős ügynök, mindenki a másik félre játszik, mindenki afelé mutat bizalmat, amerre nem kellene és a többi. Az összevisszaság miatt kicsit elül a film csattanója, nem lehet igazán végigizgulni. Viszont nem mehetünk el amellett, hogy a film nagy részét Budapesten forgatták, vállalva is a város igazi arcát: Budapest saját magát alakította. A film a jelen korban játszódik, de nagyon sok minden rácáfol erre - az épületek bútorzata, a színek, a kütyük: ódon szekrénysorba épített LED TV-n megy a SzerencseSzombat, majd floppyn cserélnek adatokat a szereplők, amit olyan laptopon ellenőriznek le, amiben CD olvasó már biztosan nincs, de az USB-port hiányát is megkockáztatnám. Valamelyest ezzel a katyvasszal időtlenné is sikerült tenni az alkotást.
Az egyáltalán nem szexin véres thrillerünk másik jó fogása az elhallgatás, mondhatnám a balladai homály. Ez - visszautalva a kütyükkel való keverésre - szintén időtlenséget eredményez: például ki nem mondott elnök nevek, bár mind tudjuk, épp kit neveznének meg. A csenddel viszont tíz év múlva is belehelyezhet majd bárkit a néző egy-egy adott mondatba. A magyar vonatkozások és a magyar színészek miatt úgy gondolom illik adni egy esélyt ennek a filmnek. Pethő Kincső kihallgatótisztként például majdnem fejbe lövi főhősnőnket, Árpa Attila és Szabó Simon testőri jelenlétét azonban egy kicsit nehezebb komolyan venni. Anger Zsolt pedig nagykövetként látható - én személy szerint legutóbb az Aranyéletbe néztem bele, melyhez köze van, így őt sem tudtam komolyan venni. Az időtlenség és a témaválasztás egy örök aktualitást adott a filmnek: ez már megtörtént, most történik, még megtörténhet.
A mai politikai helyzet talán olykor a valóságban is ugyanilyen klisés kémsztorihoz hasonlít. Csak bár ne folyna ennyi a vér - de semmi sem változott a múlt lépcsőjéről a jelenére lépve. A hidegháború nem ért véget: a hidegháború bennünk van.