A madarak kirepülnek

Lady Bird kritika - Oscarra várva #14 IV. évad

2018. március 01. - Locker Dávid

Az irodalomnak és a filmnek vannak bizonyos toposzai, amelyekről – ha írni vagy forgatni akarunk – mindig felmerül a kérdés: miként tudnánk újat mondani egy olyan történetben, amelyet előttünk már legalább százszor elmeséltek? Greta Gerwig első filmjében erre tesz kísérletet; sikeresen, de anélkül, hogy megadná a kérdésre az egyértelmű és örök érvényű választ.

Valahol a kétezres évek elején járunk a kaliforniai Sacramentóban (ami egyébként érdekességként a nyugati parti állam fővárosa). Christine (Saoirse Ronan) - vagy ahogy saját magát elkeresztelte: Lady Bird - az alsó-középosztálybeli McPherson család tagja. Tipikus, lázadó kamasz, aki mindennapos csatákat vív az őt erősen kontrolláló anyjával (Laurie Metcalf). Nagy álma, hogy minél messzebb kerüljön a provinciálisnak tartott szülővárosától, lehetőleg a keleti partra, ahol, ahogy ő fogalmaz, „írók vannak”. Ezt édesanyja nem támogatja; nem csak a távolság miatt – ha belegondolunk, Amerikában a nyugati partról a keletire költözni, bár országon belül maradunk, tulajdonképpen egy kontinensnyi távolság –, hanem szűkös anyagi helyzetük miatt sem, ami további konfliktust szül anya és lánya közt. Mikor belecsöppenünk megfigyelőként az életükbe, Lady Bird a helyi katolikus gimnázium utolsó évét járja. Ha még emlékszünk középiskolás korunkra, akkor nagyjából el tudjuk képzelni a lány helyzetét: Christine életében megtörténik minden, ami ilyenkor szokás, az első buliktól és kínos szexuális próbálkozásoktól kezdve a szalagavtón keresztül egészen az egyetemi felvételt övező idegtépő várakozásig.

Tehát a film tulajdonképpen nem hoz új momentumokat abba a felnövősfilmes zsánerbe, amiben érvényesülni próbál – de épp ettől válik mélységesen emberivé: olyan pillanatokat látunk egy szárnyait bontogató fiatal lány életéből, amelyeket mi is átéltünk, és amikre – voltak az adott pillanatban bármennyire is kínosak – ma már mégiscsak elmosolyodva gondolunk vissza.

És ugyanez igaz a karakterekre is. Tulajdonképpen archetípusokat látunk: a szigorú, de tulajdonképpen csak aggódó anya; az amerikai kisember Christhine apjának képében; a nőcsábász, távolba révedő tekintetű anarchista művészgyerek, aki azt kamuzza lányoknak, hogy ők neki az első; a lány aki elárulja barátnőjét, hogy a menő arcokkal lóghasson; nem beszélve a homoszexualitását épphogy felfedező srác tragikumáról – archetípusok, igen. De érvényességüket onnan merítik, hogy létező, mindenki által ismert karakterek; hogy ezek mind mi voltunk egyszer.

És hogy akkor miért olyan kiemelkedő alkotás a Lady Bird?  Nem igazán tudnám megmondani. Ezt először látni kell – utána minden világossá válik. De talán van egy olyan jól megragadható szegmense a Lady Birdnek, ami felemeli ezt a filmet, ha nem is az örök klasszikusok, de a gyöngyszemek közé. Mégpedig a film utolsó negyede. Ahol Lady Bird végre elérve New Yorkba, a kultúra fővárosába, megszerzi a vágyott szabadságot – és ebben a hirtelen jött szabadságban tapasztalja meg csak igazán az elvesztett otthonnak és a gyermekkor naiv tisztaságának értékét; a hirtelen jött magány világítja meg számára a család és a szülői szeretet fontosságát és örök érvényűségét. És mikor egy bárban ismerkedve megkérdezik tőle a nevét, végre a szüleitől kapott nevét mondja: Christine. Lady Birdöt és vele a kamaszkorát: elengedte. Nem is tehetne máshogy. A madarak már csak ilyenek: kirepülnek.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr7213708544

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szabó Zsolt Szilveszter 2018.03.01. 20:51:58

Köszönöm az élményt! Csodás írás! Kedvet kaptam a filmhez. Meg fogom nézni!
süti beállítások módosítása