Hawkins, a feje tetejére állított város

Stranger Things - kritika (2. évad)

2017. október 30. - Illisz Balázs (Balus)

A 2016-os év egyik nagy sorozatos meglepetése volt a Netflix új dobása, a Stranger Things. A hamar kultstátuszba lépett szériának egy évnyi várakozás után most megérkezett a folytatása. Lássuk, hogy a hawkinsi tinédzserek kalandjai képesek-e megugrani az első évad által támasztott elvárásokat!

Csaknem egy év telt el az Indiana állambeli Hawkinst megrázó események óta, de a kisváros lakóinak élete semmivel sem lett nyugodtabb. Will visszatért ugyan, de állandóan rémálmok és látomások gyötrik, és sokszor úgy érzi, hogy valójában sosem hagyta el teljesen a Tótágast (Upside Down). Mike nem képes belenyugodni Tizi (Eleven) eltűnésébe, ezért folyamatosan keresi és hívja őt, látszólag eredmény nélkül. Eközben a barátaik, Dustin és Lucas teljesen bezsongtak egy új menő lánytól, Max-től, aki most iratkozott be az osztályukba. Az idősebb korosztályban sem állt meg az élet az elmúlt egy évben: Mike nővére, Nancy továbbra is őrlődik a szerelmi háromszögben Steve és Jonathan között. A felnőttek világában is zajlanak az események: Joyce talált magának egy új barátot, aki segíthet a Byers-családnak átvészelni ezt a válságos időszakot, Hopper rendőrfőnök pedig ezúttal egy teljesen új szerepkörben, apaként kénytelen helytállni. Azonban ahogy közeledik a Halloween, és az árnyékok egyre hosszabbra nyúlnak, úgy Hawkins városára is újabb veszély leselkedik, amiben minden bizonnyal szerepet játszik a közelben található katonai laboratórium, és az ott zajló kísérletek.

A Duffer-testvérek elég magasra tették a lécet a tavalyi első évaddal. A Stranger Things úgy tudta megidézni a klasszikus 80-as évekbeli ifjúsági-, sci-fi- és horrorfilmeket, hogy közben képes volt egyedi és újszerű hangvételt megütni. Éppen ezért tartottam tőle, hogy a második évadra a készítők beleesnek a folytatások tipikus csapdájába, és mindenből még nagyobbat, még látványosabbat akarnak mutatni, miközben a lényegi tartalom és a történetmesélés elsikkad. De miután ledaráltam a második évadot, nyugodtan kijelenthetem, hogy Dufferék sikeresen kikerülték a buktatókat.

A sztori és az alapkoncepció ugyan már korántsem hat az újdonság erejével, de itt a lehetőség a történet és a világ kiterjesztésére, a karakterek kibontására. A sorozat továbbra is nagyban támaszkodik a 80-as évek popkultúrájára, a különböző filmektől kezdve a hidegháborún és rockzenén át a D&D-ig, de emellett elkezdte felépíteni a saját kis univerzumát. Külön tetszett, hogy a sorozat legrejtélyesebb karakterének, Tizinek a múltjáról több részletet tudhattunk meg, valamint hogy kiderült, nem ő az egyetlen különleges képességekkel megáldott gyermek. A második évadban ezt a történetszálat amolyan önfelfedező utazásnak szánták Tizi számára, de kíváncsi vagyok, hogy a későbbi évadokban mit kezdenek majd ezzel az információval. Egyedül annyi kifogásom lenne, hogy a tinédzser drámát szerintem néha túlzásba vitték, és helyenként kicsit sok volt a kapcsolati gondokból származó feszültség és konfliktus.

A színészek játékáról továbbra is pozitívan lehet nyilatkozni. Winona Ryder és David Harbour jól játsszák a felnőtteket, akik igyekeznek magabiztosságot sugározni, miközben éppen annyira nem értik a körvonalazódó eseményeket, mint az őket körülvevő gyerekek. Hozzájuk csatlakozik Sean Astin, aki Bob bácsiként a néha túlságosan is lelkes, de szerethető pótapa-figurát alakítja Will és Jonathan számára. Kiemelendő még a felnőttek közül Brett Gelman, aki az összeesküvés-elméletekbe belebolondult újságíró-magánnyomozó Murray szerepében nyújt emlékezetes epizodista-alakítást. De ne feledkezzünk el a gyerekekről sem! Én általában a falra mászom a gyerekszínészektől, de a Stranger Things stábja nagyon tehetséges ifjú színészeket választott a gyerekek szerepeire. A második évadban számomra egyértelműen a Willt alakító Noah Schnapp vitte a pálmát, aki igazán érzékeny alakítást nyújt egy olyan fiú szerepében, aki egyszerre próbál meg normális életet élni, és feldolgozni az őt ért traumát. Mellette érdemes még megemlíteni a Sadie Sink által alakított Max-et, a kezdetben zárkózott, de később egyre inkább megnyíló lány figuráját, aki remélhetőleg a későbbi évadokban továbbra is színesíti majd a főhősök csapatát.

Látvány szempontjából is fejlődött a sorozat. Ebben az évadban több akciójelenetet láthatunk, és érezhetően nőtt a CGI-trükkök és effektusok száma. Azonban a hangulat továbbra is a helyén van, a 80-as évek atmoszférája kézzel tapintható, a szereplők ruháitól és frizuráitól kezdve a külvilág kisebb-nagyobb utalásáig (1984-et írunk, már kezd megjelenni a videokamera, az amerikaiak készülnek a választásra, a mozikban éppen a Terminátor és a Szellemirtók az aktuális húzónevek stb.). Továbbá a hangulat megteremtésében nem kis szerepe van az ismét remek érzékkel összeválogatott soundtracknek is.

Zárszóként annyit tudok mondani, hogy az újdonság varázsa ugyan már elkopott, azért a második évadra is nagyon élvezetes maradt a Stranger Things. Kíváncsi vagyok, hogy a Netflix ezek után milyen irányba tereli a sztorit a harmadik évadban.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr3113116064

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása