Álmunkban egymáshoz ér az orrunk

Testről és lélekről kritika - Oscarra várva #4 IV. évad

2017. október 20. - Szabó Zsolt Szilveszter

Sietve leszögezem, hogy nem kicsit vagyok elfogult a film rendezője, Enyedi Ildikó iránt. A tárgyilagosság jegyében ezért igyekeztem a vetítés kezdetekor jó előre eltávolítani magam minden nemű fellelkesüléstől, és fókuszálni arra, hogy mit lehetett volna jobban, szebben, hol a hiba a feladatban, miközben néztem ezt a fájdalmasan gyönyörűséges filmet. Ellenállásom azonban percekig tartott csak.

Enyedi Ildikó eddigi pályája nagyon sok rokonvonást mutat a hozzá hasonlóan nonkonformista, ugyanakkor rendkívüli érzékenységű alkotó talentumokéval. Fábri Zoltán osztályába járt, diplomát azonban egyedül ő nem kapott. 2011-ben aztán ugyanitt, pontosabban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen – ekkor már túl sok-sok hangos sikeren – ledoktorálhatott. Ezek után Gigor Attilával közösen levezényelt egy remek sorozatot (Terápia), majd újabb öt év hallgatás után elkészült a világviszonylatban legsikeresebb filmje. Tizennyolc évvel azután kezdhette el forgatni jelen értekezés tárgyát, hogy a Simon mágus nem kapott szemle fődíjat, „csak” rendezői díjat a legellentmondásosabb Magyar Filmszemlén.

Talányos életút egy sajátságosan európai országban. Négy nagyjátékfilm előzte meg a rendezőnő karrierjében a Testről és lélekről bemutatását: három remekmű (Az én XX. századom, Bűvös vadász, Simon mágus) és egy tévéfilm keretei közé száműzött ujjgyakorlat (Tamás és Juli). Megannyi verejték, könny, lobbizás és fesztiválsiker övezi Enyedi három és fél évtizedes pályafutását. 2017-ben aztán utolérte őt a jól megérdemelt siker – Arany Medvét kapott Berlinben, a Sydneyi Filmfesztivál fődíját is bezsebelte, Lengyelországban is díjazták, és ha ez még nem lenne elég, az Oscar-gálára is nevezte filmjét a hazai döntő bizottság. Sanda gyanúm szerint nem lesz esélytelen ott sem.

enyedi_ildiko.jpg

A Testről és lélekről faék egyszerűségű történetet mesél el, komoly fordulatokat sem tartogat, és a világ filmvásznain már számtalanszor látott karaktereket mozgat, a hallatlan érzékenységgel megmunkált alapanyag mégis életre kel bennünk, nézőkben. Endre (Morcsányi Géza) és Mária (Borbély Alexandra) zárkózott, sérült, összetört figurák, előbbi testileg is – fél karjára béna. A fogyasztói társadalom egyik kevésbé ismert, annak működését mégis alapvetően meghatározó helyszínén játszódik románcuk: egy vágóhídon. A halál mindennapos vendég ezen a zord helyen, ahová egyszer csak az élet is betoppan. Mindkét főszereplő ugyanazt álmodja: éjszakánként egy meseszép téli erdőben szarvaspárként élik gondtalan, idilli, szerelmes életüket.

A vak véletlen és egy rendőrségi vizsgálat folytán szereznek tudomást a köztük lévő különleges és megmagyarázhatatlan lelki kötelékről, és innentől nappal is egymás társaságát keresik, esetlenül, de megindítóan. Az alaptéma magában rejti a giccs csapdáit, amit azonban nagyon elegánsan, jó ízléssel és kiváló érzékkel kerül ki a rendező. Magyar filmben ritkán látott naturalizmussal taglalt marhavágások képsorai váltakoznak a szemet gyönyörködtető álmokéval, és mindez a dinamika a formanyelv több szintjén kimutatható a teljes játékidőben, ami végig fenntartja az esztétikai minőségek egészséges egyensúlyát, ezáltal végig lebegő élmény marad, de egy pillanatra sem válik érzelgőssé a mozi.

A film erényeit tárgyalva mindenekelőtt ki kell emelni a színészi munkát, rögtön pontosítva azzal, hogy itt nem is klasszikus értelemben vett színművészi kvalitásokról kell beszélni. Borbély Alexandra játéka maga a megtestesült makulátlanság! Lefegyverző, ahogy Mária enyhén autista jegyekkel rendelkező karakterét megeleveníti, pusztán szeme és szája rezdüléseivel. A minimalista színjátszás iskolapéldája. Egészen másképp, mégis előbbit tökéletesen kiegészítve létezik szerepében partnere, Morcsányi Géza. Erős jelenléte, karizmája végig szinte tapintható, amatőr létére rendkívül meggyőző a rutinjaiba zárt, magányos, betegesen zárkózott, majd apránként megnyíló férfi szerepében. Fentieken túl szenzációsak az epizód- és mellékszereplők is: Tenki Réka pikírt pszichológusnője, Nagy Ervin nőcsábásza, Schneider Zoltán depresszív férje, Mácsai Pál kiégett nyomozója, vagy épp a 89 éves Békés Itala karcos humorú takarítónője.

Külön öröm látni, hogy az idősödő Jordán Tamás még mindig nagyon magas szinten űzi a szakmát. Néhány vonással felskicceli karakterét, pár odavetett félmondattal elhelyezi a jelenet hangsúlyait. A forgatókönyv javára írandók az – Enyedi munkáira egyébként is védjegyszerűen jellemző – életszerű, lényegre törő és roppant szellemes párbeszédek, amelyek a fő humorforrást jelentik ebben az amúgy súlyos vízióban, és a megfelelő pillanatban oltják ki a túlcsordulni készülő érzelmességet, a minket mélybe rántani akaró melankóliát, vagy a kitörni vágyó feszültséget. Balázs Ádám zenéjéről is essen néhány méltató szó: a komponista néhány hangból építkező hangkulisszája finom szövetként simul rá a film testére, szinte észrevétlen hangulatfokozó hatást keltve, megágyazva például a frenetikus hanglemezbolti jelenetnek.

Nem virtuóz vagy épp formalista mozi a Testről és lélekről, mégis elképesztően finom vizuális megoldások árnyalják a részletekben így is módfelett gazdag művet. Herbai Máté operatőr képei pillanatokra ugyan, de rendre felvillantják a Simon mágus és Az én XX. századom képkomponálási megoldásait. Rideg üveg-és fémfelületekről tükröződnek vissza a szereplők mozdulatai, gesztusai, a szívmelengető történet hideg ellenpontjaként. Herbai másik találmánya, hogy kulcsjelenetekben szinte belemászik a hősök arcába, vagy épp vállpántjuk, paplanjuk alá, lassan fürkészve a hatás-ellenhatás apró jeleit.

A beállítások jó része statikus, amit hibátlan ritmus- és tempóérzékkel törnek meg a lassú kocsizások, és ezzel együtt a fókusz áthelyezései egyik képpontból a másikba. Itt bizony Szalai Károly vágót is megilleti a dicséret! A nagy formátumú művészek sajátossága a jó értelemben vett monománia. Variációk egy vagy néhány témára, ha úgy tetszik. A Testről és lélekről című munkájában így vagy úgy visszaköszönnek a rendezőnő korábbi filmjeinek motívumai, történetelemei, karakterei is. A Tamás és Juli címszereplőinek szűkszavúsága, tétovasága és sutasága éppúgy, mint a Simon mágus idősödő férfi és fiatal lány közti szerelme.

testrol2.jpg

Többrétegű műalkotás a Testről és lélekről, és csupa ellentét feszíti. Nyomasztó, mégis jó nézni. A felszín alatt, szimbólumain keresztül a poszt-posztmodern kor magányáról mesél és a benne létező atomizált egyén nyomorúságáról, de nem hagy minket vigasz nélkül a vetítő sötétjében. Sallangmentes, szinte eszköztelenül tiszta film, amelynek éteri szépsége ritka kincs a mai mozis kínálatban. Becsüljük hát meg, és raktározzuk el a nehezebb időkre.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr712953919

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása