A musicalek zuhanóbombázója

Pappa Pia - kritika

2017. augusztus 18. - Gueth Ádám (Filmnomád)

A magyar film történelme során megjárta már a mennyet (pl. a Kontrollal) és a poklot is (Álom.net). Az utóbbi időszakban viszont mintha felszálló ágat mutatna, és sorra érkeznek az akár világszinten is versenyképes, színvonalas hazai produkciók. A nemzetközileg elismert rendező, Csupó Gábor pedig úgy érezte, hogy ehhez a felszálló ághoz egy magyar slágereket feldolgozó musicallel járulhat hozzá a legjobban. Nos, akkor a magasban való vadászrepülés után jöjjön is egy igazi zuhanóbombázás, mert ami Pearl Harbor az Egyesült Államoknak, az a Pappa Pia a magyar filmgyártásnak...889320_33.jpg

Te se leszel Csinibaba!
Történetünk egyszerű, mint egy kőbalta, és legalább annyira igénytelen, mint egy modern műalkotás. Tomi (Szabó Kimmel Tamás) külföldről tér haza, hogy segítsen léhűtő vén rocker nagyapjának, Papinak (Nagy Feró) kifizetni anyagi tartozásait. Egyetlen megmaradt értéke egy Duna-parti csónakház, melyből az élveteg Tomi és barátai romkocsmát akarnak varázsolni, hogy így gyűjtsenek pénzt a jobb sorsra érdemes nemzet csótányának. A szomszédos nagyvállalat vezetője (Stohl András) viszont új beruházása miatt le akarja bontani a csónakházat, ráadásul Tomi régi szerelme (Ostorházi Bernadett) is újra felbukkan az ellenoldalon. Szerelem, zene, kalamajka, ahogy még sosem láttad...és ahogy az életben nem is akarod látni többet.

Egy jó musical számos kritériummal rendelkezik. Először is, legyen fülbemászó, dallamos és igényes a zene, ami felcsendül a film során. A Pappa Piában aztán mindent sikerült összeszedni a magyar könnyűzene tárházából: Korda Gyuritól, Balázs Fecón és a P.Mobilon át Fluor Tomiig és Kis Grófoig minden van itt kérem szépen, igazi tucatszerű poposított átdolgozásban. Ráadásul miközben a színészek énekelnek és táncra perdülnek, a rendező megfeledkezik arról, hogy egy musicalben a zenének narratív, történetmesélő és/vagy karakterleíró szerepe van. A Pappa Piaban a dalok szinte véletlenszerű pillanatokban csendülnek fel, anélkül, hogy előrevinnék a történetet, vagy jobban megismernénk a szereplőket. Remek ellenpéldája ennek a borzalomnak a Csinibaba, mely már szintén meglévő dalokból építkezett, de azokat tökéletesen adaptálta a film légkörébe és szinte szerves részévé váltak a cselekménynek. A Pappa Pia is jobban járhatott volna, ha a Csinibabához hasonlóan a dalok választása terén is tematizál, például egy adott korszak vagy előadó zenéire építkezve, ezzel koherensebb hangulatot teremtve - ahogy tette ezt a Mamma Mia is az Abba dalokkal.szabo_kimmel_tamas_stohl_andras_ostorhazi_bernadett_1.JPG

Szabó-Kimmel Tamás, Stohl András és Ostorházi Bernadett a Pappa Pia című filmben. Forrás: ACG Reklámügynökség Kft.

Profi szintű dilettantizmus
A Pappa Pia egyetlenegy, kifejezetten lényeges dologban akár még az igen színvonalas, nagyobb musicaleket is képes lekörözni: a színészek tényleg tudnak énekelni. Szabó Kimmel Tamás és Ostorházi Bernadett is szép hanggal rendelkezik. Az is látszik rajtuk, hogy mindkettőjükben ott rejlik a potenciál, hogy akár átlagon fölüli alakítást nyújtsanak, de nem megírt karaktereket nem lehet sehogyan sem életre kelteni, és ez igaz a teljes szereplőgárdára is, elsősorban Stohl Andrásra. A Pappa Pia ráadásul, bár szeretne technikailag profinak hatni, valójában sok esetben nagyon is amatőr: a vágása hektikus és sokszor ütemtelen, a szereplők szájmozgása néha köszönőviszonyban sincs a playback-kel, a táncok kidolgozatlanok, a színvilág pedig túlmegy a giccs minden határán. Nem elég tehát, ha kezedben az Excalibur, tudni is kell bánni vele – és ez a technikai eszközökkel is pontosan így van.

Összességében a Pappa Piát nem sok választja el attól, hogy ugyanolyan negatív kultstátusznak örvendjen, mint az Álom.net. Bár az alkotók rengeteg munkát fektettek ebbe a filmbe, a végeredmény mégis a vállalhatatlanság határát súrolja, és új dimenziót nyit a gagyi fogalmát illetően is. Humora erőltetett és ostoba, és még ahhoz is bőven rossz, hogy valamiféle bűnös élvezeti értékkel szolgáljon. Mintha egy profin előkészített merényletről lenne szó a musical műfajával szemben. Ennek ellenére a Pappa Pia jelenleg mégis tömegeket vonz a mozikba, ki tudja meddig. Reméljük a jövőben születnek még ennél értékesebb zenés darabok is.
"Kell egy kis őrültség!"  igen, de a józanság sem árt, főleg az alkotóknak. 15071-82958_1dpg.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr2412758582

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása