19-re lapot húzni

House of Cards 5. évad kritika

2017. június 09. - zsutti

A sorozat - drámaisága mellett - egyre inkább a politikai fikció irányába mozdul el, miközben még mindig látványosan szórja utalásait a való világ történéseire. A központi kérdés továbbra is a hatalom és annak megtartása, ezzel párhuzamosan viszont az összes eddigi főbb szereplőnek is szembe kell néznie tettei következményeivel. Sajnos izgalmasabbnak hangzik, mint amilyen a látható végeredmény lett.

_0014_layer_2.jpg

A fonalat épp ott veszi fel az első rész, ahol az előző évad abbahagyta: pár hét van hátra az elnökválasztásig, Frank Underwood (Kevin Spacey) szénája nem áll jól, ezért jó populistához hűen fokozza a terrorizmustól való félelmet. Kapásból az első öt percben olyan indulatos monológot kapunk tőle az arcunkba, hogy biztosak lehetünk abban, nem veszi félvállról a harcot. Mármint nem a terroristák ellen, hanem amit saját érdekében, a hatalomért folytat lankadatlanul. Ugyanebben az öt percben kapunk egy másik monológot Claire-től (Robin Wright), amit a tévén keresztül az amerikai népnek szán, de egy picit úgy érezni, mintha Frankhez hasonlóan áttörné a negyedik falat, és hozzánk, a nézőkhöz is intézne pár gondolatot. A két nyitó monológ előadásmódjában és retorikájában rejlő különbség tökéletesen szimbolizálja a kettejük személyisége között lappangó ellentétet - miközben ugyanazért a célért küzdenek. Az évad során az egyéni célok változnak, miközben az eszközök a régiek maradnak. Eddigi tapasztalataim szerint mindegyik évad első jelenete vagy első pár perce gyakorlatilag előre vetíti a későbbi történéseket, valamilyen módon közvetlenül utal az évad befejezésére. Persze ez megint csak azután jutott eszembe, hogy végignéztem a 13 részt, de az első öt percet újra visszanézve már elégedetten bólogattam, mert így lett kerek az évad.

_0010_layer_6.jpg

Kezdjük azzal, hogy a kezdetektől fogva nagy rajongója vagyok a House of Cards-nak, de ezt az évadot nagyon nehezen fogadta be az idegrendszerem. Tegyünk egy kis kitérőt és vessük össze Frank Underwoodot az utóbbi évek egyik legjobb sorozatbeli antihősével, Walter White karakterével a Breaking Badből (Br Ba SPOILER, ha még nem láttad). W.W. egy szerethető, esendő figuraként indult, akinek legalább 3 évadon keresztül drukkolt a néző. Aztán átesett a ló túloldalára és egy számító, pszichopata drogbáró lett belőle, míg végül 62 rész után véres véget ért a története. Megérdemelte amit kapott, a nézők már inkább az áldozataival szimpatizáltak, mintsem vele.

_0013_layer_3.jpg

Ezzel szemben F.U. az elejétől kezdve egy minden hájjal megkent politikus, aki úgy manipulálja maga körül az embereket, hogy azok tapsolnak hozzá. A néző alig várja a következő aljas húzását, ami első sorban Kevin Spacey érdeme, mert zseniális és karizmatikus színész. A baj csak az, hogy 50 rész után már kissé fárasztó és kényelmetlen ez a sok szemétkedés, főleg ha belegondolunk, hogy Frank döntéseinek nem csak a közvetlen környezete issza meg a levét, de globális szinten is katasztrofális hatásai vannak.

Az évad első fele kellően felcsigázott és optimistán folytattam, de aztán valami megváltozott. Először nem értettem miért, mert a színészek mindent beleadtak, a fényképezés sem maradt el az eddigi színvonaltól, viszont úgy éreztem, gyengébb a dramaturgia. Aztán rájöttem, hogy már nem tetszenek az ország-világot befolyásoló machinációik, hogy életeket tesznek tönkre mázos álca mögé bújva, nagy formátumú szólamokat puffogtatva. Megutáltam Underwoodékat.

_0007_layer_9.jpg

Szerencsére a sorozat nem csak Frankből és Claire-ből áll. A régi és új mellékszereplők egyre nagyobb hangsúlyt kapnak, és ez tetszett, mert már alig várom, hogy kibukjanak a szekrénybe zsúfolt csontvázak. Szinte minden fontosabb karakter elér egy olyan pontra, ahol számot kell vetnie lelkiismeretével és tetteivel. Személyiségük fejlődését beárnyékolja, hogy viszonylag hamar kitalálható, kiből lesz áldozat és ki marad szövetséges. Az új szereplők bár nagyon jók, de a készítőknek sikerült olyan színészeket szerződtetni, akiknek olyan ütnivalóan tenyérbemászó arcberendezésük és/vagy szociopata jellemvonásaik vannak, hogy 2 perc után nyilvánvalóvá válik, nem csak néhány epizódszerepre szánták őket. A két főszereplő mellett számomra még mindig Doug Stamper (Michael Kelly) a legérdekesebb figura, aki Frank leghűségesebb embere. Doug sztorija bemutatja, mit is jelent a Frank által elvárt és gyakran hangoztatott "abszolút és feltétel nélküli lojalitás", milyen áldozatokat képes érte meghozni az az ember, aki hűségesebb egy kutyánál.

_0001_layer_15.jpg

A harmadik évad óta reménykedtem abban, hogy a sorozat valamilyen konteós témát is beemel, és ez végre meg is történt a nyolcadik epizódban, ahol Frank egy titkos társaság körében tölti a hétvégét. A konteó, amit feldolgoztak, a Bohemian Grove-ban tartott gyűlések, ahol a világ hatalmas emberei vesznek részt orgiákban, emberáldozatot követelő szertartásokon, stb. Ehhez képest amit a Kártyavár nyújtott, az inkább néhány vénember unalmas teadélutánjára hasonlított egy nyári táborban, szóval ez hatalmas csalódás volt, de legalább a készítők vették a fáradtságot, hogy szőrmentén foglalkozzanak vele.

_0006_layer_10.jpg

Összességében azt kell mondjam, hogy mire eljutottam a 13. részig, sokat szenvedtem, de kisebb adagokban biztos könnyebben fogadtam volna. Az is megfordult a fejemben, hogy már csak a hardcore rajongóknak ajánlom a sorozatot, de meggondoltam magam. Az évad lezárása meggyőzött arról, hogy a készítők még képesek lesznek új színt, új aspektust vinni a történetbe. Türelmesen várom a folytatást, remélem nem fogunk csalódni.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr5412566061

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása