Születésnap egy családi titok árnyékában

Thomas Vinterberg: Születésnap (1998)

2016. november 26. - Asuka02

Előző, a dogma filmes mozgalommal foglalkozó cikkemben már utaltam rá, hogy a rendezők csak szigorú szabályok mentén alkotnak, arról viszont nem beszéltem, hogy mit jelent ez a gyakorlatban, vagyis hogyan valósulhat meg a dogma filmgyártás, és legfőképpen milyen személetmódot, kulturális és társadalmi tényezők befolyásolják. Az alapítók, Thomas Vinterberg és Lars von Trier közül Vinterberg jegyzi az első dogma filmet, ami 1998-ban jelent meg, és a Festen (Születésnap) címet kapta.

Mielőtt az alkotásra térünk, úgy illik, ha először az alkotó személyét járjuk körbe. A dán nemzetiségű Thomas Vinterberg első nemzetközi sikerét a Születésnappal aratta, majd következett egy viszonylag hosszú, ám nagyobb produkciók és díjnyertes filmek nélküli időszak, majd 2012-ben következett a Jagten (A vadászat) cím filmje, amivel sorra váltotta díjra a jelöléseket különböző filmfesztiválokon. Elismerte a Brit Filmakadémia, Cannes zsűrije, díjazták az Európai Filmfesztiválon, sőt, Golden Globe-ra és Oscar-díjra is jelölték, a Születésnap ezzel szemben inkább csak Cannes-ban számított sikeresnek.

A történet, mint ahogy arra a cím is utal, egy születésnapi ünnepség nem feltétlenül ünnepi és meghitt pillanatait tárja elénk. A családfő, Helge 60. születésnapját ünnepli a család, a barátok és az üzlettársak, a vendégsereg a viszonylag kis vidéki kúriába tömörül. A négy utód közül viszont már csak három lehet jelen: a legidősebb, Christian (Ulrich Thomsen), az öccse, Michael (Thomas Bo Larsen), és a húguk, Helene (Paprika Steen), azonban egy szörnyű tragédiát követően az öngyilkosságba menekülő (hajszolt?) Linda hiánya mindenkiben, de legfőképpen ikertestvérében, Christianban hagy mély nyomot. A férfi nem képes tovább cipelni magában egy szörnyű családi titkot, és ennek a köszöntőjében hangot is ad, de a vendégsereg, sőt tulajdon családja is képmutató módon nem hisz neki.

Az esemény javarészt a kúriában, vagy az azt körbeölelő erdőben játszódik, ezért dogma szabályokat betartván, némi ügyességre volt szüksége Vinterbergnek. Mivel nem használhatott mesterséges fényforrást, a nappali jeleneteknél az ablaküvegen beszűrődő napfény szolgáltatta a fényforrást, de ha a pincében forgattak, ott gyertyák gyújtottak, amikor pedig az erdőben vettek fel jelenetet, ott a holdvilág sugaraiban láthattuk a főhőst, utóbbinak egyébként dramaturgiai oka is volt, a teljes összeomlást és kilátástalanságot érzékeltette. A kamerakezelés egy másik sarkalatos pontja a dogma filmeknek, ugyebár csak kézikamera használata a megengedett. A rendező rengeteg beállítást és szöget kipróbál, ennek több funkciója van. Egyszerre elidegenít, mint amikor a külső szemlélőt idéző szögből, leginkább távolról, a földről hasalva, vagy éppen a falra, a sarokba fogatva, mintha be lenne kamerázva a hely. Ahogy haladunk a történetben, úgy kerül egyre közelebb a kamera a szereplőkhöz, már nem kívülálló, hanem egy vendég a sok közül, végül már az intim szférájukba tolakszik, zavarba ejtően közelről láttatva arcuk minden rezdülését. Végtelenül intimek ezek a jelenetek, ebben az esetben a szereplők ki vannak szolgáltatva a kamerának. Színészi szempontból is embert próbáló lehet úgy érzelmeket átadni, hogy a kamera és a rendező pár centire van előttünk.

És mi az a nagy családi titok, amiről Christian rántja le a leplet? A férfi végtelenül finom lelkivilágú, ugyanakkor borzasztóan sérült, ikertestvére elvesztését nem tudta feldolgozni. A családja bolondnak hiszi, ezért rövid ideig elmegyógyintézetben kezeltették, apja nagy bánatára sem a családi üzlet, sem a nők nem érdekelték. Öccse, Michael már családos ember, de hiába állapodott meg, link alak maradt, akire lehetetlen lenne ráhagyni a családi üzletet anélkül, hogy ne döntené romba. A legkisebb gyermek, Helene maradt talán a legtávolabb a családtól, és legnagyobb megdöbbenésükre egy afroamerikai férfit szeret, Gbabitot. És milyen az igazi családi ünnep? Nehéz titoktól, felgyülemlett feszültségtől, rasszizmustól és elfojtástól terhes. Amikor Cristian tósztot készül mondani apja egészségére, a jelenlévők két, zöld és sárga színű kártya közül választhatnak, végül az apja választása a zöldre esik, így az kerül felolvasásra. A köszöntő címe: Apa a kádban. Christian részletesen beszámol arról, hogy az apjuk többször megerőszakolta őket az ikertestvérével, Lindát ez hajszolta öngyilkosságba, és az anyjuk, bár egyszer rájuk nyitott a fürdőben, nem tett semmit, és hagyta, hogy ami az ajtón belül történt, az ott is maradjon.

Mi történt, miután Christian fellebbentette a fátylat apjai szörnyű tettéről? SEMMI! Az ég világon semmi nem történt, kollektívan elutasították a tényeket, helyette egy képzelt hazugságba menekültek, mert az lehetetlen, hogy egy köztiszteletben álló, sokak által szeretett és elismert családapa erre vetemedjék. Christiant meghurcolják, egyedül Gbabit hisz neki. Érdekes megfigyelni, mennyire zárt közösséget alkot a család és mennyire erős a nemzeti tradíció. Az afroamerikai férfit első perctől kezdve elutasítják, a nevét sem képesek megjegyezni, Michael pedig még egy rasszista népdalt is előad. Közben Christian egyre kiszolgáltatottabbá válik, a saját anyja is elfordult tőle, éjszakára pedig kikötözik, mint egy magára hagyott állatot. Helene, a húga, Linda levelét olvassa fel még éjszaka, és abból világossá válik, hogy az erőszak nemcsak Christian fejében létezett, nagyon is valóságos volt.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr9412000260

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása