Az erdő fái közül a regény lapjaira szökött nimfácska, azaz Lolita, a filmvilágot is hamar megbűvölte. Vladimir Nabokov több száz oldalt szentelt imádatának tolmácsolására, míg Stanley Kubrick és Adrian Lyne egy-egy film formájában áldoztak az oltárán. De ki az igazi Lolita? Melyik rendezőnek sikerült a lány igazi természetét ábrázolnia? Vagy Dolores Haze, Lo csak Nabokov képzeletében élhet tovább?
A regény 1955-ben látott napvilágot, nem pusztán megosztó volt, hanem egyenesen botrányos. Stanley Kubrick mégis hét évvel a megjelenés után, de még a botrány lecsillapodása előtt határozott úgy, hogy Lolitának a regény lapjai közül egy sokkal grandiózusabb vászonra kell lépnie. James Mason Humbert professzort játszotta, Shelley Winters volt Ms. Charlotte Haze, Sue Lyon pedig Lolita. Zavarba ejtő képsorokkal indított a film, Humbert éppen a lány lábujjait lakkozta olyan áhítattal, hogy azt a nyíltan lábfetisiszta Tarantino is megirigyelte volna. Kubrick egyébként nem kívánt szöveg- és történethű maradni, és ez érződik is, mert minden egyes képkockájában és némely karakterében, mint például Clare Quilty, a saját rendezői szabadsága és az ezzel együtt járó kreativitása köszön vissza. 
Ez a Lolita nem az a Lolita, akit Nabokov megálmodott, ez a Lolita egy erősen cenzúrázott, minden szerethetőségétől, gyermekiségétől és szexualitásától megfosztott tucatszőke, szép alakú lány csupán, és ha maga Kubrick nem tudott mit kezdeni ezzel a karakterrel, akkor a kevés színészi kvalitással rendelkező Sue Lyon labdába sem rúghatott. Volt ugyan valami csábításnak láttatott pöszmötölés, de harmatgyenge próbálkozásnak volt csak elég egy-egy ott felejtett pillantás vagy alig időző érintés. Az egyetlen valamire való jelenet és Lolita valódi személyiségét idéző cselekvés annyiban merült ki, hogy a lány „jutalomban részesíti” és a tenyeréből etette Humbertet. James Mason a megbűvölt vadász szerepében ugyan jól játszott, de fizikuma és megjelenése miatt képtelen volt az igazi Humbert megjelenítésére. Üdítő színfolt volt azonban Shelley Winters, akinél keresve sem találhattak volna jobb színésznőt. Összességében elmondható tehát, hogy a rendezői szándék az alapanyag rovására ment, mert Kubrick aligha tudta átültetni Humbert kiszolgáltatottságát és Lolita gyermeki-buja démonikusságát.
Aztán 1997-ben jött Adrian Lyne, aki előtte már megrendezte az erotikától, elfojtott szexuális vágytól és egymás kölcsönös testi és lelki kiszipolyozásán alapuló 9 és fél hetet, illetve a Végzetes vonzerőt. Kubrickot azzal vádoltam, hogy rendezői filmet készített, és sutba dobta az alapanyagot, na ez Lyne-ra egyáltalán nem igaz, mert tiszteletben tartotta Nabokov karaktereit, és gyönyörű szimbolikával állít emléket előttük. Össze sem hasonlítható az a jelenet, amikor Humbert először meglátja Lolitát a fűben hasalva. Az író szinte anatómiai pontossággal írja körbe testének mindenen egyes négyzetcentiméterét, itt pedig az operatőr engedi láttatni kameráján keresztül a lány alakját, és ez a film egészén végighúzódik: az operatőri munka már-már zavarba ejtően részletgazdag. Pontosan úgy „legelteti a szemét” a nimfácskán, ahogyan Humbert teszi.
Természetesen sokkal több a kontaktus -, akárcsak a regényben -, és mind-mind erotikával meg elfojtott vágyakkal teli. Azt érzékelteti, amiért Humbert majd’ megőrül: szeretne meggyszem lenni azokon az ujjacskákon, amikről Lolita éjszaka, a hűtő előtt csemegézik; szeretne használt rágó lenni, akit megrág és kiköp ez a lány, és már attól is boldog lenne, ha elrágott, nyállal telített rágóként az asztal lapja alatt vagy a térdén pihenne. Van egy jelenet például, és ez csak egy a sok közül, amikor Lolita pénzt kér a vibráló matracra. Ahogy az a lány azon a matracon látványosan jól érzi magát és folyamatosan pózt vált, egy az egyben felért egy szexuális aktussal, karosszékben való képregény olvasásról már nem is beszélve.
Nem olyan rég egy rendőrségi fantomképeket készítő rajzoló több regény ikonikus karakterét, pusztán a személyleírás alapján megrajzolt. Az alapján, ahogy Nobokov leírta és ez a rajzoló megfestette Humbert Humbertet, Jeremy Irons a lehető legtökéletesebb választás volt a karakter éltre keltésére. Ha kell, finom, tanult úriember, vagy nimfácskája kegyeiért esdeklő rabszolga. És ha már Lolita, Dominique Swain a maga 17! évével bűvölte el nemcsak a vadászát, de a közönségét is. Lolita gyermeki-buja démonikussága testesül benne, egyszerre gyermeki a folyamatos rágózásával és izgágaságával, ugyanakkor tisztában van a saját vonzerejével és szexualitásával, amiből egyszerre képes adni és elvenni. Ugyanúgy lehet szeretni, szánni, vágyakozni érte és undorodni tőle. Sokan mondják Lars von Trier Nimfomániására, hogy feminista film egy olyan nőről, aki képes megélni a szexualitását, aki saját maga dönt a sorsa felől, és aki szellemi és testi javainak tudatos használója, mi több egyedüli birtokosa. Lolita így nagyban hasonlít Trier női karakteréhez. Lyne egy feminista értelmezési lehetőség számára is kaput nyitott filmjében, és persze emléket állított Kubrick előtt, erre több jelenet hasonló megkoreografálása a példa.
