Miután JJ Abrams a legvégső határ helyett a messzi-messzi galaxist választotta, a Halálos iramban-filmekkel elhíresült Justin Lin ült a következő Star Trek rendezői székébe. Őrá hárult az a feladat, hogy egy olyan folytatást készítsen, ami hozza az előzmények színvonalát, és mindenek előtt méltó az eredeti sorozat szellemiségéhez. Azt kell mondjam, hogy az új filmek közül talán jelen kritika tárgyának sikerült a legközelebb kerülnie ehhez a célhoz.

Az Enterprise csillaghajó küldetése a mélyűrben már három éve tart különösebb esemény nélkül. Egészen addig, amíg a legénység fel nem vesz egy menekülő idegent, aki a Csillagflotta segítségét kéri, hogy visszaszerezhesse a hajóját. Miután megérkeznek a kérdéses nebulához, az Enterprise-t méhraj módjára több ezer ellenséges hajó lepi el, és azok utasai egy kegyetlen hadúr, Krall (Idris Elba) vezetésével elfoglalják azt. A legénység nagy része fogságba esik, akiknek pedig sikerült elmenekülniük a felrobbanó csillaghajóról, azok a közeli bolygón értek földet. Kirk kapitánynak (Chris Pine) meg kell találnia az eltűnt embereit, hogy szembeszállhassanak Krallal, és végül elmeneküljenek az idegen bolygóról.

Az igazat megvallva voltak bizonyos aggályaim, amikor megtudtam, hogy Justin Lin vette át a stafétabotot, ugyanis az egyszeri mozinéző is első ránézésre meg tudja állapítani, hogy viszonylag kevés közös vonás van a Halálos iramban-sorozat és a Star Trek-univerzum között, de szerencsére a film első 10 perce után minden kétségem elszállt. Részleteket hallhatunk Kirk kapitány hajónaplójából, több betekintést kaphatunk az Enterprise legénységének életébe, és úgy általában nagyobb hangsúly került a legvégső határ, az ismeretlen felfedezésére. A rebootolt Star Trek-filmek közül véleményem szerint egyértelműen a Mindenen túl emlékeztet leginkább az eredeti sorozatra, és ez nagy szó. Persze ebben nem kis szerepe volt a forgatókönyvbe besegítő Simon Peggnek, aki maga is hatalmas „trekkie”, és ennek köszönhetően pontosan be tudta mérni, hogy mire vágynak a franchise rajongói.

Ahogy azt már említettem, a legénység tagjai közötti interakció nagyobb szerephez jutott az eddigiekhez képest. Ahhoz persze, hogy mindez valóban élvezhető legyen, jól megírt karakterekre és párbeszédekre van szükség. Kirk és Spock figuráját már az előzményekben jól felépítették, de meglepő módon alig van közös jelenetük ebben a filmben. Spock sokkal több időt tölt McCoy társaságában, és ők ketten remek párost alkotnak, igazán szórakoztató volt hallgatni a csipkelődésüket. Szintén említésre méltó még Scotty és a hőseink segítségére siető Jaylah párosa is. A legénység más tagjai is hozzák a tőlük elvárható szintet, bár Uhura, Sulu és Chekov mintha egy kicsivel kevesebb figyelmet kapott volna a többiekhez képest. Aki viszont egyértelműen hiányérzetet hagyott maga után, az sajnos pont a főgonosz, Krall. Pedig az ő karakterében rengeteg lehetőség rejlett, amit jobban is ki lehetett volna aknázni, csak kár, hogy a film utolsó negyedórájában ismerjük meg a hátterét és a motivációit, hogy miért is akarja elpusztítani a Csillagflottát.

A film legnagyobb erőssége továbbra is a látvány, és ebben most sem sikerült alulmúlnia az elvárásokat, sőt, meg is ugrotta azokat. Olyan lélegzetelállító képsoroknak lehetünk szemtanúi, mint a Yorktown-űrállomás gyönyörű látképe, a „méhraj” támadása és az Enterprise pusztulása. Egyedül annyi kritikával élnék, hogy az akciójeleneteket jobban is lehetett volna fényképezni, mert a rángatózó kamerának köszönhetően néha nehezemre esett felfogni, hogy mi is zajlik éppen a vásznon. A zenei aláfestést sem érheti panasz, Michael Giacchino most is igazán kitett magáért.

A Star Trek: Mindenen túl úgy tudott hű maradni a franchise szellemiségéhez, hogy közben sikerült megtartania egy jó popcorn-mozi adottságait. Akinek az eddigi két film tetszett, annak minden bizonnyal ez is fog, és talán most először azoknak a rajongóknak is lehet ajánlani, akik eddig idegenkedtek a reboot-tól.