Vizuális szuperhullámvasút

Képregény kritika zanzásítva #5

2016. július 04. - Mikro

new_logo.jpg

Huck #01 - #04

A szuperhős zsánerben igazán nehéz újat mutatni manapság, mikor a csapból is a harisnyás igazságosztók folynak, kivéve persze, ha olyan írók kezében van a történet, mint Mark Millar. Neki viszont kimondottan nagy rutinja van a dologban (Kick-Ass, Jupiter’s Legacy). A sztori egy Huck nevű fickóról szól, akit az ég hatalmas erővel és egy aprócskának sem mondható képességgel áldott meg, aminek segítségével bármit meg tud találni a világon. Huck egy egyszerű, de végtelenül jóindulatú srác, ezért erejét arra használja, hogy minden nap segítse a városkájában lakó embereket. Eddig egész szépen le is lehetne zárni a sztorit, hogy mindenki boldogan éljen, míg meg nem hal, de történetesen kiderül, hogy messze nem az ég áldotta meg barátunkat a képességeivel. Míg az első szám többnyire csak arra szolgál, hogy bemutassa a színpadot, melyen tartózkodni fognak az események és szereplők, illetve hogy megteremtse a hangulatot, addig a többiben már szépen gyűrűzik a történet, és megkapjuk Huck univerzumának további rétegeit is. Az alapszituáció eredendően nem egy nagy ötlet, de Millar kezeiben tökéletesen fel van építve a karakter és az őt körül vevő események láncolata. A rajzokat Rafael Albuquerque (American Vampires) szállítja, ami eleve ajándék a szemnek, bármi is az. A Huck négy szám alapján egy nagyon kellemes kikapcsolódás.

King #01 - #02

A King tipikus példája annak, mikor az alapszituáció kirántja az olvasót a hétköznapi foteléből és beledobja valami olyan masszába, hogy azt se tudja, hol van. Ez igaz mind a történetre, mind a látványra. A címszereplő, King egy fiatal srác, aki egy posztapokaliptikus Los Angelesben éli „hétköznapi” életét. Munkába jár, istenféleségek és mutánsok támadják meg, és a főnöke utasításba adja, hogy keresse meg az „élet magot” és egyéb átlagos dolgokat. Nyugi, én se tudtam elsőre, hogy hol vagyok, de azt kell mondjam, hogy ez rettentő kényelmes elveszés volt. Joshua Hale Fialkov, az I, Vampire és a The Bunker alkotója nagyon izgalmas és érdekes füzetet szállít, egy nagyon kedvelhető figurával. Ehhez jön Bernard Chang atomszínes, sűrű atmoszférájú rajza, ami olyan volt, mint egy kellemesebb LSD trip. Ja! Van benne karate robot medve. Mi kell még!?

Paper Girls #01 - #02

Nagyjából hasonló dolgokat tudnék elmondani a Paper Girls-ről is, mint a King képregényről. Valahol a nyolcvanas évek környékén, pár BMX-en guruló újságkihordó tinédzser lány, nindzsa ruhába öltözött torzszülöttekkel találkozik, és egy furcsa űrből pottyant rejtélybe botlik. A sztori rétegesen, de ütemesen építkező elborultság, ami nem is meglepő annyira, ha elárulom, hogy az író nem más, mint Brian K. Vaughan (Y-man, Runaways, Saga). A rajzok Cliff Chiang keze munkáját dicsérik, a színek pedig Matt Wilsonét, és olyan erős retro vizualitást teremtenek, mintha egy régi vhs sci-fit pörgetnénk egy véletlenül felfedezett videomagnóban. A karakterek erősek és mindegyik lánynak jól elkülönülő személyisége van. Meglepődtem, hogy mennyire élveztem a sztorit.

Saviour #01 - #02

Todd McFarlane és Brian Holgun sztorija, Clayton Crain rajzaival, olyan nyolc részes történetet hoz, mintha egy egész estés filmet néznénk. Biztos vagyok benne, hogy már tervezik valahol Hollywood mélyén az adaptálását a nagyvászonra. A történet szerint egy kisváros közelében lezuhan egy utasszállító repülőgép, és a katasztrófából egy férfi mindenféle papírok, eredet és emlékezet nélkül, sértetlenül sétál ki, megmentve egy kislányt. McFarlane keze nyomát le sem lehetne tagadni: kapunk egy felvizezett vallási és morális kérdéseket boncoló motívumot, ami végigkíséri a képregény mindegyik számát. Ha volt már lehetőségünk találkozni McFarlane leghíresebb munkájával (Spawn), akkor elég sok elem ismerős lesz, nem nehéz vele párhuzamot vonni. Ami igazán elviszi a hátán a sztorit, az nem feltétlen egy pörgős, „látványos” akció-orgia, hanem a karakterek. Vizuális robbanásdömping helyett itt elsősorban nagyon érdekes szereplőket és azok motivációinak kibontását kapjuk, és ez rettentő jól áll ennek a sztorinak. Persze ez korán sem jelenti azt, hogy a megjelenítés sivár lenne, sőt! Clayton Crain festményszerű, realisztikus rajzolása rettentően szép, és kellemesen aláfekszik az írásnak. A nyolcadik rész egy kérdőjelet is kap a befejezés utolsó tollvonására, így a történet félig-meddig kerek módon ér véget, de egy kapu nyitva marad a folytatásra. Megérné.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr318863910

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása