10 európai film, amit látnod kell

2. Dánia – Anders Thomas Jensen: Zöld hentesek (2003)

2015. augusztus 19. - Asuka02

Ha Dánia, akkor Lars von Trier. A rendező munkássága igen színes, több műfajban kipróbálta már magát felemás sikerrel, a ’95-ben alapított dogma filmes mozgalom egyik atyja, ráadásul igazi botrányhős, a cannes-i persona non grata. Bármelyik filmjéről szólhatna a dán ajánló, személyes kedvencem például a Hullámtörés. Anders Thomas Jensen több forgatókönyvet jegyez, mint saját rendezést, bár becsületére legyen mondva, amit egyszer megrendez, annak meg is írja a forgatókönyvét. Munkássága 1996-ra nyúlik vissza, egészen a kétezres évekig rövidfilmeket készített, szám szerint hármat, ezek közül az első kettő „csak” jelölésig jutott kategóriájában, ám végül ’99-ben a Valgaftenért megkapta a kis szobrocskát. Azt hihetnénk, hogy ezt a bő három évet arra áldozta, hogy kialakítsa a stílusát, szakmailag fejlődjön, de nem így történt. A már felvezetett dogma mozgalomban ugyan nem jegyez saját rendezésű filmet, de gyakorlatilag a műfaj klasszikusának számító, sorrendben a harmadik mozinak, a Mifune utolsó dalának ő írta a forgatókönyvét, akárcsak a 2000-es A király élnek, illetve a 2002-es Hogy szeretsz?-nek. Ez utóbbi több aspektusból is nagy hatást gyakorolt pályafutására, ugyanis ekkor kezdődött sikeres múltra tekintő munkakapcsolata a szintén dán nemzetiségű Susanne Bierrel. A rendezőnő Hogy szeretsz? címre hallgató dogma filmjének forgatókönyvét ő írta, és gyakorlatilag örökös írója maradt Biernek, kettejük kapcsolatából olyan filmek születtek, mint a Testvéred feleségét, Esküvő után, a Legjobb idegen nyelvű film kategóriában Oscar szobrot érő Egy jobb világ, Csak a szerelem számít, illetve eddig az utolsónak számító 2014-es Második esély. Másrészről Biernek olyan színészeket köszönhet, akik nélkül gyakorlatilag nem forgat filmet, mert ez a gárda egy szentnek és sérthetetlennek számító családdá nőtte ki magát. Soren Pilmark, Paprika Steen, Nicolas Bro, Ole Threstrup, Ulrich Thomsen, Nikolaj Lie Kaas és Mads Mikkelsen a dogma filmesek sokat foglalkoztatott színészei, de Hollywoodba csak egyiküknek sikerült betörni, Mikkelsennek. Egy fórumon olvasva futottam bele egy hozzászólásba, ahol azt írta egy felhasználó, hogy örül a Hannibal sorozatnak, mert megismerhette ezt az általa csodálatosnak tartott színészt és azokat a fantasztikus dán filmeket, amikben szerepelt. Jómagam már régebbről ismertem a Jensenhez köthető dán filmgyártás eme fantasztikus alkotásait, ezért is döntöttem a Zöld hentesek mellett, mert egy európai filmes listán ennek a filmnek helye van.

A Vagaften kisfilmjében már láthatóak voltak azok a műfaji elemek, melyek esszenciáját képezik későbbi filmjeinek, de igazi, ízig-vérig morbid, fekete komédiába oltott szatíra a Zöld hentesekben forrja ki magát. A két antihős, Svend és Bjarne saját hentesboltját készül megnyitni. Már eleve felesleges ötletnek bizonyul az egész, hisz egy kisvárosban miért lenne szükség két hentesboltra, amikor egy is tökéletesen ki tudja szolgálni a lakosságot. Az sem valami jó ómen, hogy a nyitás napján egy fekete macska köröz a bolt körül, mintha már eleve kudarcra lenne ítélve a kis üzlet, de akkor miért ragaszkodtak annyira, legfőképpen Svend, a különválás mellett? Erre a válasz az egyéni sorsokban keresendő, melyek mögött komolya trauma áll, bár a tálalás néhol több mint komikus.

Svend tipikus kisember, önbizalom-hiányos és önértékelési zavarral küszködő egyén. A szülei meghaltak, félénk és zárkózott gyerek volt, akit bántalmaztak társai. Az emberek nem szerették, kitaszították, gúnyneveket ragasztottak rá. A hentes szakmát is azért választotta, mert gyerekként elvették az ebédpénzét, és csak így, a rengeteg hús között juthatott élelemhez. Betegesen vágyik arra, hogy elismerjék és szeressék, de a főnöke, Holger mindig gúnyt űzött belőle és lenézte, Svend motivációja tehát a nyomasztó zsarnokság alóli felszabadulás. Szinte szánalmat keltő az a jelenet, melyben Holger meglátogatja volt alkalmazottját, és pusztán szánalomból vásárol nála, Svend pedig kétségbeesetten, meghunyászkodva kéri meg, hogy távozzon. A Zöld hentesek azonban túlmutat a szánalmon és a sajnálkozáson, és megmutatja az ember valódi ösztönösségét. Svend például már-már idegesítően fontoskodó, merev és nagyképű, képtelen kiszakadni a saját kis világából. Amikor a nője az előbb felsorolt tulajdonságai miatt szakítana vele, képes azt mondani, hogy grillszezon van, ez az idő nem alkalmas a szétválásra. Többször hívják seggfejnek, ami a maga nemében nem tűnik túl eredeti sértésnek, de Holger pár jelenettel előbb a hentes szakmáról elmélkedik. Meggyőződése, hogy majdnem mitológiai megölni egy állatot, és megcsúfolni a saját beleiben töltvén, majd a vásárlónak felteszi a kérdést: El tud képzelni annál rosszabbat, mint hogy bent ragad a saját seggében? Aztán a következő percben már leseggfejezi Svendet. Finom irónia, hatalmas helyzetkomikum. Ez adja Svend sikertelen, kifacsart kiugrási lehetőségének esszenciáját. Alapvetően szomorú lenne a temetőbe látogató Bjarne, de tudva azt, hogy társa kismillió névjegykártyát nyomott a kezébe azzal az instrukcióval, hogy ossza szét az emberek között, majd ő a temetőbe veszi az útját, már megint csak Svend kerül nevetséges helyzetbe. Mikkelsen remekül hozza a karaktert, a sminkesek munkája dicséretes, a megmagasított homlokkal és hátrafésült hajával már a megjelenésében sem túl meggyőző hentest személyiségét még további mélyíti a gyors, pattogó beszédtempóval.

Ismerve Svendet, jogos a kérdés, hogy Bjarne miért is viseli el. A választ a maga egyszerű módján fogalmazza meg: 15-20 spanglit szívok naponta, azt sem érezném, ha a hajamat égetnék. Egy olyan embernek, aki minden mindegy alapon viszonyul a világhoz és gyakorlatilag elfüvezte az agyát, nem jelent gondot a Svenddel való barátság. Persze Bjarne is viseli a saját keresztjét. Az ikrek közül Eigil 7 perccel született később, mint Bjarne, és oxigénhiányos állapota miatt maradandó szellemi károsodást szenvedett. Vegetáriánus, de nem az egészségtudatos magatartás jegyében, egyszerűen csak megrögzött állatvédő, számára az állatok többet érnek, mint bármelyik ember. A szülei féltő gondoskodással nevelték, de gyakran túl engedékenynek bizonyultak. Zsiráf született az állatkertben, így Eigil kérésére a család autóba ült, ráadásul engedték a fiút vezetni. Az úton odafelé meglátott egy őzet, és hogy kikerülje, félrecsapta a kormányt. A szülők és Bjarne felesége meghaltak, Eigil pedig kómába esett. Az átélt trauma hatására Bjarnén a poszttraumás stressz szindróma (PTSD) tünetei jelentkeztek. Magatartásváltozása, hangulati- és érzelemzavara haragba és agresszióba csapott át, esténként az utcákat rótta és állatokat ölt. Holger volt az, a gyilkolást egy másfajta, sokkal produktívabb aspektusba helyezte és a zavarodott férfiból hentest nevelt. Persze a PTSD tünetei nem tűntek el, csak megtanult velük együtt élni és ezek mentén kialakítani az életét. Személyisége is változáson ment keresztül, az általános közöny és rezignáltság jellemző rá. Egy másik szereplő felesége halálát úgy dolgozta fel, hogy növényeket nevelt. Bjarne is hasonló megoldást választott, csak ő melegházi növények helyett a kenderféléket részesítette előnyben. Kíváncsiságból a szinkronos verzióba is belenéztem, ám csalódnom kellett: mind Mikkelsen, mind Lie Kaas alakítása annyira komplex, hogy a hangjukat is teljesen a szerephez igazították, a szinkron viszont karakteridegenre sikerült. Mikkelsen gyors, pattogó tempójának magyar „megfelelője” sokkal fiatalosabb és monotonabb, míg Lie Kaas a füvezéstől belassuló, akadozó beszéde egy sokkal mélyebb és kifejezőbb orgánumot kapott.

A szatirikus társadalomkritika az emberi kapcsolatok képmutatásra épülő látszatbarátságát mutatja be. Svend „csalfa csirkéjére” hatalmas a kereslet, a vevők kígyózó sorba tömörülnek, a helyi tv még riportot is készít a férfival, melynek hatására annyira megnő az ázsiója, hogy az emberek egyből érdeklődni kezdenek iránta, a nők körberajongják, és mint egy helyi önjelölt macsó, még egy lehajtható tetejű sportkocsit is vesz magának. Végre azt az életet élheti, amire mindig is vágyott, az emberek megbecsülik a munkáját és szeretik őt, pedig mindez csak hamis illúzió, ráadásul komoly árat fizet ezért. A „csalfa csirke” valójában nem csirkehúsból van, hanem a hűtőkamrában véletlen ott maradt villanyszerelő jobb lábszárából, és amint egyszer beindult az üzlet, kénytelen a hazugságot fent tartani. Ahogy haladunk előre a történetben, a halálesetek a véletlenségből szándékosságba csapnak át, Svend mások szeretetéért és megbecsüléséért öl, a végén meg már önös érdek vezérli: az exének azért kellett meghalnia, mert rávilágított az önzőségére és arra, hogy az emberek kihasználják. Mi az erkölcs, ki ítélkezhet az emberek sorsa felett, a saját örömömet csak mások kárára érhetem el? A komikum mellett az ilyen és ehhez hasonló etikai kérdéseket boncolgat a film, de nem a Zöld henteseket néznénk, ha a válasz nem lenne kellően morbid. Hogy mi a „tanulság”: nem a hús, hanem a páclé ízét szerettek az emberek.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr767719432

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.