Andrea Arnold brit filmrendező első komolyabb rövidfilmjével máris Oscart nyert kategóriájában. A 2003-as Wasp (Darázs) egy egyedülálló édesanyáról szól, aki a régi szerelme felbukkanását követően úgy dönt, egy napra minden gondját és egyúttal gyerekeit is ott hagyja a kocsma bűzlő kukái mellett. A 23 perces kisfilm témája a nő, mint szerető és édesanya attribútumait boncolgatja, és a Wasp-ben megkezdett női sorsok ábrázolása mondhatni a Fish Tank-ben (Akvárium) forr ki igazán, bemutatva azt, hogy a szociokulturális háttér, a töredezett családmodell és a kiüresedett családi kapcsolatok között hogyan formálódott egy 15 éves tinilány személyisége.

A „legenda” szerint Arnold egy megállóban figyelt fel egy lányra, aki dühösen, a külvilágot teljes mértékben kizárva veszekszik a barátjával. Katie Jarvis ezzel a megkapó őszinte ösztönösségével vette le a lábáról a rendezőt, aki bármilyen meghallgatás nélkül szerződtette Mia karakterére. Hogy ebből mi igaz és mi ügyes marketingfogás, igazából teljesen mindegy, mert még ha Arnold csak annyit mondott is Jarvisnak, hogy add önmagad, már azzal túlmutatott minden előzetes elvárásán. Ennek a lánynak minden az arcára van írva, minden érzelme a tekintetébe összpontosul, bár kíváncsi lennék, hogy egy hozzá közel álló karakter bemutatásán túl vajon képes lenne-e mást is eljátszani.

A 15 éves Mia a lepusztult essexi panelrengeteg gyermeke, sok más mellett ez a szociokulturális környezet határozza meg személyiségét, látásmódját, adja már-már idegesítően vaskos akcentusát. A kezdő képsorokban a kamera követi a mozgását, az ő szemszögéből ismerhetjük meg a lakótelepet, és noha minden mocskos, úgy a környezet, akár az erkölcsök, Arnold kameráján keresztül minden más színezetet kap. Nincsenek eredendően jó és rossz emberek, mert minden karakter képes egy teljesen új, nem várt mélységét megmutatnia, és még az a lepukkant betondzsungel eső utáni harmatos gyepe is szépen csillog a napfelkeltében.

Mia háromszemélyes kis családjában a kései harmincas anya nem az a tipikus gondoskodó édesanya. Nem veti meg az italt, a bulikat és a férfiakat, és hiába maradtak magukra, hármójuk kapcsolata minden szeretettől mentes. Az egyik legmegkapóbb jelenet, amikor Mia feloson az anyja szobájába és leül a pipereasztal elé. A legtöbb lány ekkor kifésülné a haját az anyja keféjével, kirúzsozná a száját, parfümöt fújna magára, és felvenné a sokat csodált magassarkút. Ehhez képest Mia undorodva, idegenként kutat a fiókokban egy üveg vodkával a kezében. Semmilyen szülői példakép nincs előtte, a barátival gyakorlatilag szeretetteljesebb hangot üt meg, mint a saját anyjával.

Ebbe az idillinek aligha mondható családba érkezik meg Connor. Semmit sem tudni róla, egyszerűen egy reggel csak ott kávézgat a konyhában. Egy olyan családban, ahol sosem volt apa vagy bármilyen férfi jelenlét, idegennek hat egy olyan férfi megjelenése, aki látszólag otthonosan mozog ebben az otthontalanságban, a lányokkal pedig kedves és figyelmes. Viselkedésében apai gondoskodást fedezhetünk fel, például teát készít Miának, miután kiütötte magát a piától, ölben viszi ágyba, majd be is takargatja, és úgy egyáltalán a beköltözésével egy csapásra otthon válik a lepukkant házból. Persze lehetne azon lamentálni, hogy ez a látszólag nagyon laza és gondoskodó pasi miért egy családi kombival jár, vagy hogy miért viseltetik ilyen atyai ösztönösséggel a lányok iránt, de erre a választ kitekert, szívfacsaró és undorító módon kapjuk meg. Fassbender alakítása sok helyen a Shame Brandonját idézi, és ez nem véletlen. Mindketten olyasmit titkolnak, ami ugyan az életük szerves része, de tudják, hogy a társadalom vagy az a kis mikro közeg, amelynek tagjai, nem fogadnák ezt el.

A film annak ellenére, hogy sablon sztorival operál, kerüli a giccsbe fulladó megoldásokat, de Arnoldnak csak sikerült tévútra térnie. Egy olyan szimbólumot próbál beleerőltetni a történetbe, amivel pont az ellenkező hatást éri el, ráadásul feleslegesnek is éreztem. A leláncolt kiöregedett kancát Mia kétségbeesetten meg akarja menteni, és nagyon jól belemagyarázható lenne, hogy ez a láncra vert ló a lányt szimbolizálja, de lényeges különbség, hogy míg ő beleszületett ebbe a környezetbe, addig a ló úgy került oda, felvásárolták. Ez a szimbólum tehát abszolút nem releváns, és végig indokolatlannak érezhetjük az újbóli mentőakcióit. Mia egyetlen kiugrási lehetősége a tánc lehetne, de akárhányszor látjuk őt tánc közben, az mindig egy érzés hatására történik. Egy olyan környezetben, ahol máshogy nem tudja és nem is tanulta kimutatni az érzéseit, a tánc a csatorna, melyen keresztül kiadhatja az örömét, a bánatát, a dühét és minden feszültségét, mert Mia igenis érzékeny az őt körülvevő világra.

A címet figyelembe véve azt lehetne mondani, hogy az essexi panelnyomor olyan, mint az akvárium: átúszhatsz balról jobbra és fordítva, de nincs menekülési lehetőség, kiút ebből a világból, és Mia is egy ilyen utat jár be. A tánc segítségével kitörhetne, és ezt vele együtt mi is elhisszük, de aztán jön az első gyomros, és rá kell jönnie, hogy csak éppen balról jobbra sodorta a víz. Az egész filmet átszövő érzelmi hullámvasút után hiába hajt el a barátjával egy jobb élet reményében, mert előtte örökre beleégett az agyunkba az a keserédes kép, amint a három nő, az édesanya és két lánya önfeledten táncol a nappaliban, és megfogalmazódik bennünk egy kérdés, hogy vajon az a lány, aki minden mozdulatában az anyja, képes lesz-e másmilyen utat bejárni és egy jobb életet teremteni magának és jövőbeli családjának, mint a szülei?